|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 78 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-78 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Károlyi Mihály 2015. augusztus 27.István, a királyAntall József politikai örökségéről, az SZDSZ–MDF-paktumról, a kommunista rendszer által felhalmozott adósság átvállalásáról, a nemzeti szempontokat félreseprő privatizációról még sok vita folyik, mint ahogy arról is, hogy mindez a kormányfő végtelen naivitásából fakadt, vagy tudatosan, utasításra cselekedett. Utóbbi esetben sosem tudhatjuk meg, mennyire volt szándéka a mozgástér tágítása. Bármi is legyen az igazság, el kell ismerni: Antall József retorikában és szimbolikus kérdésekben igaz magyarként nyilvánult meg. S itt nemcsak emlékezetes kijelentésére gondolok, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tartja magát. Bár e kitétel nemzetpolitikai jelentősége aligha túlbecsülhető, sokan megállapították már, hogy ezen egyetlen mondattal töméntelen sérelmet tett jóvá az egykori miniszterelnök. Hanem arra is, hogy ellenállt a másik oldal történelemhamisító kísérleteinek, nem volt partner a „bűnös nép”, a „fasiszta nemzet” kommunista sztereotípiáinak aktualizálásában, Károlyi Mihály piedesztálra emelésében és Horthy Miklós diabolizálásában, sőt, hosszú interjúban méltatta az egykori kormányzót 1993-as újratemetésének idején. Királydombi fordulat Az is igen fontos kérdés, hogy Antall és pártja az 1100 éves államiságot szimbolizáló szentkoronás címer mellett tette le a garast 1990-ben, amit sikerült is elfogadtatni az 1918-ban és 1946-ban erősen kompromittált köztársasági hagyományt képviselő „kiscímer” ellenében. Hasonlóan fontos döntés volt az is, hogy a magyar állam hivatalos ünnepe augusztus 20. lett. Nemzeti ünnepünk március 15., valamint október 23., joggal vagyunk büszkék arra, hogy elődeink reménytelen küzdelemben is kiálltak a magyar szabadság, a magyar történelemformáló akarat, a magyar állami önállóság mellett, de méltó állami ünnepünk, különösen fiatal és területeinkből bőven részesedett államok gyűrűjében augusztus 20., amely a több mint ezer éves Kárpát-medencei magyar jelenlétre emlékeztet. Ez az ünnep az utóbbi harminc évben szorosan összefonódik egy korszakalkotó mű, az István, a király című rockopera történetével. A nemzeti és a kozmopolita publicisztikákban egyaránt hangot adtak már azon vélekedésnek, hogy az emlékezetes királydombi premier idején még magát nyeregben érző, saját közeljövőbeli bukásával aligha számoló kommunista vezetés azért engedélyezte a rockopera bemutatását, mert azt saját legitimációjaként fogta fel: Kádárban Istvánt, Nagy Imrében Koppányt látta megtestesülni. Akár igaz e feltételezés, akár nem, össznépi szinten egészen más hatása volt a darabnak, a rendszer nem erősödött, hanem gyengült az István, a királynak köszönhetően. Számottevően erősödött viszont a nemzeti öntudat, amit a Kádár–Aczél-rendszer kilúgozni igyekezett az agyakból. A darabnak semmi sem tudott ártani. Parádés szereposztásokban állították színpadra újra és újra a Népstadiontól, Sevillán, a Margitszigeten át Csíksomlyóig, tévés vetélkedőt is építettek rá. Hiába voltak a belemagyarázások, a darab azt is túlélte, hogy két éve Alföldi Róbert nyílt nemzetgyalázásra használta fel. Provokációja mindenkit felháborított, akiben a magyar érzésnek egy szikrája is ragadt, s lényegében ott maradt azon híveivel, akiknek lételemük a magyarság provokálása, akiknek a Szent Korona „svájci sapka”, Jézus „zsidó fattyú”, a Szent Jobb pedig „tetemcafat”. Jövőtávlatok Idén ismét színpadra állították a darabot, aminek külön értéke, hogy a legfőbb szerepek nagy részét az egykori ikonikus rocksztárok alakítják – Varga Miklós, Deák Bill Gyula és Nagy Feró –, akik mindmáig a műfaj élvonalához tartoznak. Az egyetlen kivétel Vikidál Gyula, akit vélhetően a jogos önkritika tartott távol Koppány ismételt megformálásától. Az új bemutató apropót adott Bródy Jánosnak, hogy ismét köztudatba dobjon egy hamis sztereotípiát, ezúttal a Magyar Nemzet című napilapot használva föl téveszméinek terjesztéséhez. Bródy tévedéseiben egy dolgot azért tisztelni lehet: a következetességet. A Ha én rózsa volnék, a Miért hagytuk, hogy így legyen?, a Szemétdomb, a Szó veszélyes fegyver rendszerkritikus szerzője, az István, a király szövegírója sokak megdöbbenésére a rendszerváltás idején a legmilitánsabb nemzetellenes, sőt, nemzetgyalázó társasághoz, az SZDSZ-hez csatlakozott, és azóta is kitart mellettük, illetve utódaik mellett. A rockopera csíksomlyói bemutatója idején az erdélyi magyar autonómia kérdését a szőnyeg alá söprő román–magyar látszatmegbékélést éltette, ami, úgymond, lehetővé tette, hogy román nemzeti ünnep alkalmából Budapesten lehessen pezsgőzni, és azt is, hogy Csíksomlyón bemutathassák az István, a királyt. Számára mellékes volt, hogy a Kempinskybeli 2002. december elsejei koccintás a magyarság megalázása volt, míg a nemzetünk szent hegyén bemutatott, szakralizálódott rockopera az optimális helyszín megtalálásáról szólt. Ugyancsak Bródy nem egészen fél évtizeddel később Istvánban Gyurcsányt látta megtestesülni, míg Koppányban Orbánt fedezte fel. E téveszmét idén is továbbgörgeti, azt állítva, hogy Koppány mai utódai azt mondják, „nem leszünk gyarmat”, míg István hívei „európai Magyarországot akarnak”. Ehhez képest az utóbbiak épp Európa és Magyarország felszámolásához nyújtanának segítő kezet, a bevándorlók tömegeinek befogadásával, a kontinentális olvasztótégely, a nemzetállami szuverenitást felszámoló föderatív Európa megteremtésével, a multikulturalitás hazug jelszavával. Hazug ez a jelszó, mert az asszimilálhatatlan tömegek beözönlésével az európai kultúra nem sokszínűsödik, hanem megszűnik. Az európai kultúra megteremtője és éltetője a nemzetállami sokszínűség, a nemzeti kultúrára és nyelvre ügyelő állam, még ha térségünkben, a trianoni békediktátum következtében kárát látjuk az utódállamok túlzott nyelvi „őrző-védő” tevékenységének. Másik oldalról Szent István azért választotta az akkori hatalmi centrumok közül a pápát, azért ajánlotta fel országát a Magyarok Nagyasszonyának, mert önálló magyar államban gondolkodott. Műve, ha megcsonkultan is, de fennmaradt 1100 évig. S ha a Bródy szerint európai Magyarországot teremteni óhajtó, levitézlett, (Márait idézve) az eszmét feladó, csak a zsákmányt féltő kommunisták az 1918–19-es szétzülléshez hasonló kulcspillanatban magukhoz nem ragadják az irányítást, a magyar jövő távlatos Szent István hazájában. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. szeptember 17.A két világháború közötti magyar revíziós törekvésekA 2. bécsi döntést 1940. szeptember 3-án hirdették ki, és az azt követő napokban Horthy Miklós kormányzó hadparancsban indította útnak a Magyar Királyi Honvédséget, hogy ellenőrzése alá vonja a Magyarország javára megítélt területeket. A 75 éves évfordulón Nagyváradon és Szatmárnémetiben tartottak megemlékező ünnepséget. Raffay Ernő történész, Trianon-kutató, a Horthy-korszak kiváló ismerője idén több erdélyi előadásban is taglalta az 1940-es események történetét. Az évforduló kapcsán a bevonulás előzményeiről és a „kis magyar világról” beszélgettünk. – Beszélgetésünket Trianonnal kell indítanunk: miként tudott a Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett korszak magyarországi politikai elitje megbirkózni az országra nehezedő megpróbáltatásokkal? – A Horthy-korszak 1920. március 1-jén kezdődött, amikor Horthy altengernagyot megválasztották a Magyar Királyság kormányzójának. Az ezt megelőző világháború lerombolta az ország gazdaságát. Az 1918. október 31. utáni, Károlyi Mihály gróf vezette kormány katonailag feladta az ország területi integritását, amivel a Tanácsköztársaság egyetértett. Ezt Kun Béla külügyi „népbiztos” meg is erősítette egy Clemenceau-hoz írt jegyzékében. A kommunista diktatúrát leverő, Budapestet 1919. augusztus 4-én megszálló román hadsereg szabályosan kirabolta Magyarország Győrig terjedő területeit. Számításaim szerint a román katonaság 30–40 ezer vagon rabolt holmit vitt el Magyarországról, amiért a mai napig nem fizettek kárpótlást. Magyarországot tehát először gazdaságilag újjá kellett építeni. Ezzel egyidőben a magyarság lelki fölemelését, újjáépítését is meg kellett valósítani. A Horthy-korszak végéig az elvett területeink visszavétele lett a legfőbb lelki és külpolitikai célkitűzés. – Horthy Miklós kormányzása idején egy ütőképes magyar gazdaságot és szociális ellátórendszert sikerült tető alá hozni. A trianoni előzményeket ismerve hogyan volt ez lehetséges? – Gróf Bethlen István miniszterelnök kormánya az 1924–1927 közötti évekre elérte a különböző iparágakban az 1913. évi termelékenységet, annak ellenére, hogy az országot megfosztották legtöbb nyersanyagától. 1924-ben 30 millió aranykorona alaptőkével megalakult a Magyar Nemzeti Bank, majd a húszas évek közepén bevezették az értékálló pengőt, amely Európa egyik legerősebb fizetőeszköze lett. A húszas években megszűnt az ország pénzügyi-gazdasági, majd katonai ellenőrzése. A gazdasági világválság kezdetéig tehát a Magyar Királyság pénzügyi-anyagi és külpolitikai szempontból független ország lett. Ennek elérése történelmi jelentőségű tett volt, ugyanis ez teszi majd lehetővé a területi revíziót. A horthysta kormányok komolyan fejlesztették az oktatásügyet és az egészségügyet, annak ellenére, hogy a tüdőbaj népbetegség maradt a korszak végéig. Emiatt is növelték a kórházak és az ezekben lévő betegágyak számát. A Horthy-korszakban a szociálpolitika európai színvonalon állt, ugyanis céltudatos fejlesztését az angol szociálpolitikai helyzethez mérték. Az 1927-es kötelező betegség- és balesetbiztosítási törvény mintegy egymillió dolgozót, plusz a családtagjaikat, azaz több millió magyar állampolgárt érintett. Eszerint a táppénz fizetése a bér 55–75 százalékára nőtt, baleset alkalmával pedig járulékot kapott a dolgozó, amely a fizetés 60-66 százalékát tette ki. Ezen túlmenően a kormányok bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást. 1920–1930 között országos lakásépítési programot szerveztek: 10 év alatt 290 ezer új ház és lakás épült, ez mintegy 25 százalékos növekedést jelentett. A Horthy-korszakban a százezer főre jutó orvosok száma a duplájára nőtt, a százezer főre eső kórházi ágyak száma 329-ről 467-re emelkedett. A szociálpolitika nagyot fejlődött; 1930 előtt csak a mezőgazdasági munkások esetében volt elmaradás. Viszont lényegesen csökkent a munkanélküliség: míg 1920-ban 15–20 százalék volt ez az arány, addig e szám 1930-ban lement 10 százalékra. Tehát a két háború közötti magyar kormányok a II. világháborúig modernizációt hajtottak végre, sőt megkísérelték a magyarok uralmát visszaállítani az élet minden területén. Az újraegyesülés reménye az elszakított részeken – Az utódállamokban rekedt magyarság számára mit jelentettek a következő évtizedek? – 1918 óta a szétszakított magyarság ellenséges gyűrűben él: a (cseh)szlovák, román, szerb és horvát állam gyakorlatilag a megszállásuk alá került magyarság megsemmisítésén dolgozik. 1918 ősze óta a megszállás alatti magyarok élete küzdelem a megmaradásért, attól függetlenül, hogy az adott „utódállamban” éppen polgári demokrácia vagy kommunista diktatúra létezik-e. A két világháború között, miután a Magyar Királyságot felvették a Népszövetségbe, Horthy kormányai Genfben komoly kisebbségvédő tevékenységbe kezdtek. Sok eredményt ugyan nem lehetett elérni a korabeli európai hatalmi viszonyok között – ez a felismerés is elmélyítette a magyar politikai elit revíziós szándékait. Mindenesetre a megszállt magyar területeken élő magyarok biztosak lehettek abban, hogy a magyar királyi kormány – és persze a teljes magyar lakosság – a végsőkig mellettük áll. E tudat egységben, együttes revíziós szándékban tartotta a Kárpát-medence magyarságát. – Mennyiben segítette ez a revíziós tudat a megszállt területek magyarságát a talpraállásban? – Egyértelműen segítette, hiszen az anyaországtól elszakított nemzettestek néhány év alatt magukra találtak, annak ellenére, hogy a három utódállamban egyaránt meghozott ún. földreformtörvények célja a földvagyon magyar tulajdonosoktól történő elvétele volt. A román állam mind a mai napig nem fizetett kárpótlást a sok milliárdot érő, törvényi erőszakkal elkobzott földekért, birtokokért valamint házakért, vagyontárgyakért. A román megszállás után néhány éven belül anyagi katasztrófahelyzet keletkezett: ebből kiindulva a megmaradt csekély lehetőségre építve kellett megszervezni a nemzetfenntartó tevékenységet. Gondoljunk Kós Károly vagy báró Kemény János tevékenységére: a meghagyott, bár erősen lecsökkentett magyar polgári és arisztokrata vagyonok mozgósításával lehetett fenntartani, sőt kivirágoztatni a magyar szépirodalmat, a szakfolyóirat-tevékenységet, a sajtót, és ami a legfontosabb, a magyar iskolahálózatot. A húszas évektől tudják az erdélyi magyarok, hogy a román hatalom célja a magyar iskolák megszüntetése, amivel a magyar nemzettudatot legyengítve érhetik el az önfeladást. – Hogyan készült a két világháború között a magyar politikai elit az elszakított nemzetrészek újraegyesítésére? – Eleinte különféle társadalmi egyesületek rendezvényein beszéltek nyíltan a területi revízióról. A magyar királyi kormány legmagasabb politikai szinten először 1927-ben nyilvánult meg, tehát akkor, amikor a politikai és gazdasági stabilizáció megvalósult: Bethlen István gróf egy debreceni beszédében – minden bel- és külföldi elemző számára megdöbbentő módon – hosszan beszélt a magyar határok megváltoztatásának fontosságáról. A debreceni beszéd után nyílt lett a revíziós kommunikáció: a sajtó mellett megkezdte revíziós tevékenységét a Herczeg Ferenc író által vezetett Magyar Revíziós Liga. A magyar szándék komoly angliai és olaszországi támogatást kapott Rothermere lordtól és Mussolinitől, egy „sajtómágnástól” és egy nagyhatalom első emberétől. Sőt, az 1920. évi trianoni békéről ennek nagyhatalmi megalkotói többen nyilvánosan elismerték, hogy a románok, csehek és szerb politikusok hamis adatokkal becsapták őket. Az 1930-as évek közepére készen állt mind az európai nagyhatalmi politika, mind a hazai belpolitika és a közvélemény a revízió megvalósítására. Katonai akciót tervezett a honvédség – Milyen előzményei voltak a 2. bécsi döntésnek? – Németország külpolitikája és a III. Birodalom katonai megerősítése új helyzetet teremtett Európában. A magyar állam számára – amelynek vezetői nem voltak sem nácik, sem szélsőségesek, csak a magyar érdeket képviselték – az új európai nagyhatalmi erőviszonyok lehetőségeket teremtettek az aktív, revíziós külpolitika kezdeményezésére. 1938 szeptemberében zajlottak a müncheni négyhatalmi tárgyalások. Ezen az angolok és a franciák úgymond „a béke megóvása érdekében”, de valójában gyáva meghunyászkodással Hitler hatókörébe engedték addigi szövetségesüket, Csehszlovákiát, ezt az életképtelen műállamot. A müncheni egyezményhez csatlakozva a lengyel és a magyar kormány azt kérte a négy nagyhatalomtól, hogy segítsék hozzá országaikat a csehszlovák állammal való területi vitáik megoldásához. Ez vezetett az 1939 őszi csehszlovák–magyar tárgyalásokhoz, majd 1939. november 2-án az 1. bécsi döntéshez, amelyben a csehektől visszavettünk mintegy 12 ezer négyzetkilométert, ahol a magyar lakosság aránya 86,6 százalék volt. Ez a területgyarapítás nem Hitler kezéből származott, hanem a magyar és lengyel kormány helyzetfelismeréséből és bátor cselekvéséből. A revízió 1939. március idusán, Kárpátalján folytatódott, amikor az ottani ruszin kormány Hitler elismerését kérte: a Magyar Királyi Honvédség és előtte a Rongyos Gárda bevonult a Kárpátok gerincéig. Ezzel létrejött a lengyel–magyar közös határ, amelyet Lengyelországban a mai napig nagyon fontos pozitív eseménynek tartanak, ugyanis 1939 őszén a megtámadott Lengyelországból e határon menekülnek lengyelek tízezrei az őket megvédő Magyar Királyságba. S jött az 1940-es, sorsdöntő év. – A magyar revízió felvidéki és kárpátaljai előzményei mennyire készítették elő az Erdélyt érintő 2. bécsi döntést? – Teleki Pál gróf miniszterelnök 1940 nyarán meglátogatta Hitlert s bejelentette, hogy Magyarország háborút indít Románia ellen, s katonai erővel foglalja vissza az elvett területeinket. Hitler nem árulta el Telekinek, hogy a Wermacht vezérkaránál már készítik a Szovjetunióval szembeni támadás katonai terveit, s mivel szüksége volt a román kőolajra, azt indítványozta a magyar delegációnak, hogy levelet ír a román királynak, amelyben azt javasolja, hogy Románia maga kérje döntőbíráskodással a román–magyar területi vita megoldását. Eközben a szovjet kormány – Molotov külügyi népbiztos révén – kijelentette, hogy az oroszok támogatják a magyar területi igényeket. A román kormány – Gigurtu miniszterelnök és Manoilescu külügyminiszter – közben húzták az időt. Emiatt a Honvéd Vezérkarnál kidolgozták a Románia elleni háború katonai tervei című dokumentumot és a m. kir. 1. és 2. honvéd hadsereget a Tiszántúlra vezényelték, együtt a három, újonnan szervezett magyar hadtesttel. Bizonyos határ menti lövöldözések után, 1940. augusztus 21-én és 27-én Románia maga kérte a döntőbíráskodást, miközben még júniusban a szovjet hadsereg egyszerűen bevonult Moldáviába. – A magyarok az Erdélyben kért területeknek egy részét kapták meg. Ez a döntés kitől függött? – 1940. augusztus 16-24. között a Turnu Severin-i tárgyalásokon a román kormány nagyvonalúan előbb 14 ezer, később 27 ezer négyzetkilométert adott volna át Magyarországnak, azzal az előfeltétellel, hogy utána a teljes székelyföldi lakosságot áttelepítsék Magyarországra. A magyar kormány ezt nem fogadta el, helyette a Maros vonaláig kérte a területeket, azzal, hogy Brassó visszatéréséről helyi népszavazás döntsön. (Itt érdemes megjegyeznem, hogy a teljes népességcserét ismét 1977-ben Ceauşescu vetette fel, amit Kádár nem fogadott el). 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában von Ribbentrop német és gróf Ciano olasz külügyminiszter visszaadott Magyarországnak 43 591 négyzetkilométert, annak ellenére, hogy a magyarok legalább 72 ezer négyzetkilométert kértek. Hitler azt mondta Ribbentropnak, mielőtt ez Bécsbe utazott, hogy a magyarok a kért területnek csak legfeljebb kétharmadát kaphatják vissza. – Mennyire ment nehezen a 2. bécsi döntés érvényesítése? – A döntést követően a román csapatok, amit tudtak, ismét elraboltak a visszaadandó településekről. Lehet, hogy Teleki Pál grófnak volt igaza, aki nem tárgyalással, hanem katonai támadással akarta területeinket visszavenni Romániától. Az erdélyi részleges revízióról nyilatkozta Tamási Áron a magyar rádiónak: a románok mondják meg a dél-erdélyieknek, hogy „az igazságot is meg lehet szokni.” Annyi bizonyos, hogy a magyar diplomácia fölényesen legyőzte a románt: bebizonyította, hogy amennyiben nemzetközi lehetőség keletkezik – ami a nagyhatalmak közötti érdekellentétből származik –, a magyar kormány képes komoly siker elérésére. Visszatért erdélyiek a fontos állásokban – A korabeli filmfelvételek azt mutatják, hogy a magyar lakosság mindenhol kitörő örömmel fogadta az érkező honvédeket. Budapest mennyire alapozott az erdélyiekre az új adminisztráció kialakításában? – Az a híresztelés tartja magát azóta is, hogy a horthysta hatóságok nem az erdélyieket ültették a hivatalokba, hanem Magyarországról jött emberek kerültek oda. Nos, a hír nem igaz. A Magyarországról jött emberek óriási többsége olyan ember volt, aki 1918–között volt kénytelen elmenekülni a román állami terror elől. 1940 őszén nyilvánvalóan elsősorban őket hozták vissza a különféle fontos hivatalokba. – Gazdaságilag, társadalmilag mit jelentett az észak-erdélyi magyarság számára a 2. bécsi döntés nyomán beköszöntött négyéves magyar világ? – A „kismagyar idők” négy éve, bár rövid ideig tartott, mind a mai napig sokat jelent az erdélyi magyarság számára. Mind a négy területi revízió után a magyarság anyagilag és lelkileg egyaránt megerősödött. A visszatért területeken élő magyarok hirtelen szaporodni kezdtek, hiszen volt értelme új életeket világra hozni. Ha a terület-visszacsatolás hosszabb ideig megmarad, ez az erdélyi magyarság lényeges megerősödését jelentette volna, ma nem kellene autonómiára gondolnunk. Ennek az időszaknak a története mindenekelőtt azt a tudatot erősíti, hogy a trianoni és az 1947. évi területi döntés nem örökérvényű: megfelelő anyaországi külpolitikával ezen változtatni lehet. – A román történetírás az elmúlt évtizedekben tudatosan felnagyított néhány olyan háborús történetet, amiben román civilek sérültek meg, vagy életüket veszítették a magyar csapatok bevonulása során. Hogyan vélekedik erről? – Ahol a hadseregek mozognak, ott általában vér szokott folyni. Amennyiben a román állam önként belátta volna, hogy semmi joga Kelet-Magyarországra, 1918–1919-ben nem vonult volna be magyar területre. Nem volt kötelező a román haderő és hivatalnokok számára a magyar anyagi javak elrablása; nem volt kötelező a magyar elöljárók megbotozása és az a tömérdek, 22 éven át tartó megalázás, amit a megszállók a magyar őslakossággal szemben elkövettek. A magyarokban nagyon sok feszültség gyülemlett fel a több évtizedes román állami tevékenység következtében. Úgy ítélem meg ezeket az atrocitásokat, mint a hazai, 1919. évi vörösterror-fehérterror összefüggéseit: ne tessék vörösterrort csinálni, s akkor nem lesz fehérterror sem. Ellenkező esetben pedig ne tessék csodálkozni a visszavágáson… – A román történetírás teljesen más szemszögből közelít a korabeli magyar revíziós törekvésekhez. Szó lehet egyáltalán konszenzusról ebben a kérdésben a két nép történetírói között? – A román történészeknek nincs igazuk az erdélyi részleges magyar területi revízió minősítésében. Az én álláspontom ezzel szemben az, hogy a 43 591 négyzetkilométer visszatérése jogos tulajdonosához nem volt teljesen igazságos, mert a teljes 103 ezer négyzetkilométer visszatérése lett volna az. Azt javaslom a román történészeknek: gondolkodjanak el azon, hogy hosszú távon nem lehetséges az, hogy államuk elrabol egy szomszéd néptől egy országnyi területet, s ez így marad az idők végezetéig. Javaslom, kezdeményezzék az 1947. évi párizsi szerződés első paragrafusának újratárgyalását: a román népnek is jobb volna megegyezni a területi kérdésben a magyarokkal, mint örökös rettegésben élni a magyaroktól. Akik még a területi autonómia megadásától is elzárkóznak, azok megérdemlik a megszállt területek elveszítését. Jómagam bármikor hajlandó vagyok Bukarestbe utazni a részletek megvitatása céljából. Persze, csak akkor, ha a „horthyfasisztázás” helyett román kollégáim képesek a kultúremberi tárgyalásokra. A magyar csapatok erdélyi bevonulásának kronológiája 1940. szeptember 5. Szatmárnémeti, Nagykároly, Máramarossziget, Érmihályfalva 1940. szeptember 6. Nagyvárad, Kapnikbánya 1940. szeptember 7. Szilágysomlyó, Dés, Nagybánya 1940. szeptember 8. Zilah, Felsőbánya, Beszterce, Naszód, Bánffyhunyad, Szamosújvár 1940. szeptember 10. Marosvásárhely, Szászrégen, Gyergyószentmiklós 1940. szeptember 11. Csíkszereda, Gyimes, Kolozsvár 1940. szeptember 12. Tusnádfürdő, Barót, Sepsiszentgyörgy, Nagyszalonta 1940. szeptember 14. Kézdivásárhely, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. október 1.A bolsevikok szálláscsinálójára emlékeznek NagykárolybanEmléknappal adóznak Nagykárolyban Jászi Oszkár születésének 140. évfordulója alkalmából. A megemlékező rendezvény szervezője a budapesti Jászi Oszkár Külpolitikai Társaság, a szatmárnémeti Pro Magister Társaság, valamint a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatal. A magyarországi baloldali polgári radikalizmus vezéralakjaként aposztrofált – mások által csak a bolsevikok szálláscsinálójának tartott – Jászi Oszkár tiszteletére rendezett emléknapra 2015. október 3-án, szombaton kerül sor. A lexikonokban társadalomtudósként, szerkesztőként, politikusként, egyetemi tanárként szereplő Jászi Oszkár 1875-ben született Nagykárolyban, a Jakubovits-Liebermann tehetős zsidó családban, amely 1881-ben áttért reformátusnak. A piarista gimnáziumban tanult, majd beíratták a budapesti egyetem állam- és jogtudományi karára, ahol 1896-ban doktorált, majd a Földművelésügyi Minisztériumba került. Az egyetemen fertőzték meg a „polgári radikalizmus” nemzetellenes vonalának eszméivel. Jászi 1906-tól csak tudományos és politikai törekvéseinek élt, ekkor már ismert teoretikusként lépett be a szabadkőművességbe, annak radikális internacionalista irányvonalát erősítette. 1908-ban másokkal együtt megalapította a radikális Martinovics páholyt, amelyben 1911-ben főmesterré választották. Jászi Oszkárnál és elvbarátainál 1908-tól figyelhető meg egy forradalmi, forradalomváró hangulat kialakítása és fenntartása. Az eseménynek, amelyre ők vágytak – Lenin proletárforradalomnak nevezte el – 1912-ben még nem jött el az ideje. Az epedve várt „kommünszerű állapotok” beköszöntével, 1919 tavaszán Jászi szerény humanistaként Bécsbe távozott, miután a Károlyi-érában miniszterként is megbukott. 1920-ban a budapesti egyetem megfosztott a professzori címétől, 1925-ben Amerikába emigrált, 1957-es haláláig élvezve az USA vendégszeretetét. Évente látogatott Európába, de Magyarországra nem is próbált beutazási engedélyt kérni. A második világháború vége után egy ideig abban bízott, hogy a szovjet katonai jelenlét dacára lehetővé válik Magyarország demokratizálódása és a dunai népek összefogása, 1947-ben Budapestre látogatott, de hamar visszaért Amerikába. Ekkor már Károlyi Mihályék bírálója és a bolsevizmus kritikusa volt, ennek ellenére Jászit évtizedeken át a balliberális, prokommunista tábor emblematikus magyarországi alakjaként tartották nyilván. Hosszú élete során igen kacskaringós politika-ideológiai pályát futott be, amit senki sem tudott követni. Elvbarátai a Kádár-rezsim bukása után is elérték, hogy 1991-ben újratemessék a hamvait a magyar fővárosban, noha jelentékeny tartalmi, logikai és személyi átfedések figyelhetők meg a baloldali – valamiért máig „polgárinak” nevezett – radikálisok és a későbbi bolsevikok elképzelései között. Jásziék szótárában a haza, hazaszeretet, „hazaffyaskodás” kifejezetten a szitokszavak közé tartoztak. Jászi és elvbarátai – nagyképűen és másokat lebecsmérelve, gyakorta kigúnyolva – önmagukat „a haladás” egyedüli letéteményeseinek, a „szellem sasmadarainak” tartották. Napjaink szellemi és politikai életében is megtalálható és jól felismerhető magatartásformáról van szó. itthon.ma 2016. január 7.Erdélyi magyar számvetés és politikai prognózisAz elmúlt esztendő Janus-arcú volt a magyarság szempontjából. Egyik oldalról Magyarország és annak kormánya mind európai szinten, mind belpolitikai síkon megerősödött, hála annak, hogy Orbán Viktor volt az egyetlen európai kormányfő, aki a háttérből szervezett és irányított legújabb kori népvándorlás közepette tisztán, világosan, minden értelmes ember számára felfoghatóan beszélt és mutatott irányt. A másik oldalról viszont Erdélyben a magyarság pozíciói jelentősen meggyengültek. A kis lépések lenullázott eredményei Sokadjára bebizonyosodott, hogy taktikájával az RMDSZ még ahhoz a szűk célrendszerhez sem kerül közelebb, amit a szervezet 1993-ban lefektetett autonómiaprogramjának feladása után tűzött ki maga elé. E taktika lényege úgy foglalható össze, hogy kerüljük a konfliktust a létünkre törő román hatalommal annak érdekében, hogy az tartózkodjon a magyarellenes hangulatkeltéstől, s netán még valami jogmorzsát is ejtsen számunkra. Valójában a román hatalom még azokat a szerzett jogokat is jelentősen csorbította, melyeket közösségi szinten magunkénak érezhettünk. Betiltották a Székely Szabadság Napjának megünneplését, ismételt támadásokat indítottak közösségi szimbólumaink és az anyanyelvű feliratok ellen, s bevetésre került a HarKov jelentésre emlékeztető szabályos hecckampány is egy éppen annyira konstruált, koholt vádas ügyben, mint amilyen a Székelyföldről „elüldözött” románok „problémája” volt. Beke István és Szőcs Zoltán, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi és erdélyi elnökeinek letartóztatása egyértelmű justizmord, a bukaresti politikum és média ismét az áldozatból próbál bűnöst fabrikálni, mint tette azt a Ceauşescu-rendszer idején is. Az elnyomó hatalom azokból az engedményekből is visszavett, melyekre az RMDSZ oly nagy előszeretettel hivatkozik, lásd a MOGYE ügyét, a Mikó-ügyet, de ide illik az anyanyelvhasználat elleni megannyi támadás. Végül, de nem utolsósorban ott van az ártatlanul meghurcolt városvezetők, Mezei János, Ráduly Róbert és Szőke Domokos ügye. Ez esetben az RMDSZ-es korrupció visszaütött. Hiába hivatkozik az RMDSZ labanc vezetése arra, hogy a román hatalom politikai bunkósbotként használja a korrupcióellenes ügyészséget, mihelyt a perbe fogottak között olyanok is akadnak, akik érintettségéhez kétség aligha férhet. A közhiedelemmel ellentétben a Markó–Neptun egységfront, majd az azt részben felváltó Kelemen Hunor-féle vezetés labancként történő leírása a valóságot megszépítő jelző, s nem sértés. A labanc főurak között nem kevesen nemzeti elkötelezettségűek voltak, akik igyekeztek az adott helyzetben a maximumot elérni a magyarság számára, kitölteni a nemzetpolitikai mozgásteret. A Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot lezáró szatmári béke igen kedvező feltételrendszerét ennek köszönhetően sikerült kivívnia. Gróf Pálffy János tábornagy – aki egyébként a császári had főparancsnoka volt – ez idő tájt saját pozícióját veszélyeztetve folytatta a béketárgyalásokat. Bécs vissza akarta hívni, mert túl engedékenynek tűnt a kurucok s általában a magyarság jogköveteléseinek vonatkozásában. Ha már békeszerződések történelmi kontextusait hasonlítjuk össze, Markóékról inkább a Károlyi Mihály-féle vezetés juthat eszünkbe, melynek tagjai Belgrádba mentek tárgyalni saját kül- és belpolitikai pozíciójukat erősítendő a nemzet rovására. „Sikerült” elérniük a történelmi határok kétségbe vonását – később pedig az ország tényleges szétdarabolását –, miközben a korábbi, pádovai fegyverszüneti egyezmény a határokat nem érintette. Választások 2016-ban A három magyar párt pozíciója, stratégiája már a 2015-ös tapasztalatok alapján megjósolható. Az RMDSZ a tavalyelőtti stratégiai partnerségi egyezményt követően 2015-ben lényegében lábon vásárolta meg a Magyar Polgári Pártot, kifizetve a vezetést néhány parlamenti hellyel. Erre már 2008-ban volt kísérlet, de akkor az RMDSZ olyan megalázó feltételeket diktált, hogy az MPP vezetői felálltak az asztaltól. Akkor ez volt a cél. Most viszont az a cél, hogy az RMDSZ felmutassa saját párbeszédképességét, nyitottságát az autonómia és az autonomisták felé anélkül, hogy a román nemzetstratégiai érdekeket kiszolgáló politikáján változtatna. Erre kell az MPP, valamint az ezer sebből vérző s a parlamentbe be sem nyújtott „székelyföldi” – valójában három román megyére vonatkozó – autonómiastatútum. A marosvásárhelyi előválasztás, majd az azt követő RMDSZ–EMNP tárgyalás megelőlegezte a 2016-os választás forgatókönyvét. Az RMDSZ nem fog visszatérni az autonómiaprogramhoz, folytatja a maga klikkérdekű komprádor politikáját, az MPP pedig ehhez asszisztál. Arcpirító, hogy Kulcsár Terza József, az MPP háromszéki elnöke most nemcsak védi az RMDSZ-szel kötött, a párt létértelmét kétségbe vonó stratégiai megállapodását, de az Erdélyi Magyar Néppártot vádolja meg azzal, hogy szétverte az erdélyi magyar jobboldalt, sőt, még az is a néppárt bűneként kerül felsorolásra, hogy a párt – ellentétben a Magyar Polgári Párttal – elindult a 2012-es parlamenti választásokon. Mondja ezt azon párt megyei elnöke, mely párt korábbi országos vezetője a választás szabadságának megteremtését még az autonómiának is elébe helyezte, hogy megszüntesse az RMDSZ politikai monopóliumát, s mely párt vezetői a 2012-es választáson mégis arra biztatták a szavazókat, hogy voksoljanak az RMDSZ-re. Mindebből világosan kitetszik, hogy a legvalószínűbb forgatókönyv szerint Marosvásárhelyen megmarad az RMDSZ jelöltje, mint hárompárti jelölt, más városokban, de Vásárhelyen is – mint ahogy az országos választásokon – a tanácsosi listák vonatkozásában viszont verseny lesz. A maga számára az RMDSZ ezúttal is gondoskodott a négy megyében elérhető 20 százalékos eredmény alternatív küszöbként történő kodifikálásával. Ezt az RMDSZ jó eséllyel el fogja érni, így nem lesz arra kényszerítve, hogy hárompárti magyar koalíció megalakítását kezdeményezze. Egy ilyen koalíció nemcsak a bejáratott szimbólumot, a tulipánt tenné zárójelbe, hanem arra is rákényszerítené a szövetséget, hogy szakítson jelenlegi önfeladó politikájával. Rózsa Gáspár húzása Harc lesz tehát 2016-ban, s csak halvány remény mutatkozik arra, hogy tiszta játékszabályok, választási fair play mellett kerül megrendezésre a küzdelem. A tapasztalatok ugyanis mást mutatnak. Számtalan példa idézhető lenne a konkurens szervezetek kampánytevékenységének konkrét akadályozásán keresztül Rózsa Gáspár katolikus plébánosig, aki azt ígérte Markó Bélának, hogy az ő falujában 80 emberből 90 az RMDSZ-re fog szavazni, különben „agyonveri az egészet”. „Nincs más vértem, mint akaratom tisztasága, nincs más társam, csak a lelkiismeretem, nincs más reményem, mint kötelességem teljesítése” – írta Szabó Dezső 1922-ben, egyedül maradva. Ez illik az Erdélyi Magyar Néppártra is, mely az egyetlen olyan szervezet az erdélyi politikai páston, mely társadalmi szövetségeseivel, az EMNT-vel, az SZNT-vel és a Magyar Ifjúsági Tanáccsal karöltve a magyar szabadságprogramot, az autonómiát az önérdek és a pártérdek elé helyezi. Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. január 29.1919. január 29. – A legbátrabb város kiűzi a cseh megszállókat1919. január 29-én kelt fel Balassagyarmat lakossága a nógrádi várost két hete megszállás alatt tartó cseh legionáriusok ellen, akiket a közelben állomásozó magyar katonaság segítségével még azon a napon kiűztek a településről. A balassagyarmati vasutasok, polgárok és katonák bátorságának köszönhetően a város a trianoni béke után is Magyarország része maradt, sőt, a felkelés eredményeként a csehszlovákok feladták a borsodi szénmedence meghódítására vonatkozó ambícióikat. A budapesti kormányzat kétszeresen is tévesen mérte fel az adott politikai helyzetet, ugyanis a hitegetés ellenére a párizsi békekonferencia szervezői nem tekintették partnernek Károlyi Mihályt, a nemzeti önrendelkezés elvét meglehetősen rugalmasan értelmező utódállamok pedig a megszállás után azonnal megkezdték saját közigazgatásuk kiépítését, ami majdnem mindenhol visszafordíthatatlan folyamatnak bizonyult. A kevés kivételek egyike az Ipoly bal partján fekvő Balassagyarmat volt, ahová a Cseh Légió Augustin Lauka vezette kontingense – egyébként az antant utasítására hivatkozva – 1919. január 15-én vonult be. A megszállók komoly ambíciókkal keltek át a demarkációs vonalat képező folyón, ugyanis szemük előtt már Aszód, Miskolc és Gyöngyös elfoglalása és a térség gazdag szénmedencéjének meghódítása lebegett, de mindenesetre arra törekedtek, hogy addig nyomuljanak előre, amíg csak lehetséges. A január 15-i bevonulást követően Balassagyarmaton is hasonló forgatókönyv szerint játszódtak az események, mint a történelmi Magyarország bármelyik elcsatolt városában: a megszálló cseh csapatok a laktanya, a posta és a vasútállomás elfoglalásával biztosították uralmukat, majd azonnal nekiláttak az impériumváltás megszervezésének. Annak dacára, hogy Balassagyarmat lakosságának túlnyomó része magyar volt, a bevonuló katonaság kimondta a terület „önkéntes” csatlakozását a megszülető Csehszlovákiához, szimbolikus módon lecserélte a közintézmények magyar feliratát, és Bazovszky Lajos személyében zsupánt állított az Ipolyon túli területek élére. A teljes meghódoltatás csak idő kérdése volt, hiszen Bazovszky január 25-ével lényegében átvette Balassagyarmat irányítását, ezután pedig a csehek első és legfontosabb teendője a városvezetés csehszlovák hűségre kényszerítése lett. Lauka azonban mégsem tudta megvalósítani tervét, ugyanis január 27-én Rákóczi István kormánybiztos vezetésével a helyi tisztviselők titokban fogadalmat tettek, hogy szembeszegülnek a megszállókkal, a következő két napban pedig megszervezték a cseh katonák kiűzését. Ehhez komolyabb propagandára nem is volt szükség, hiszen a csehszlovák uralom két hetében elszenvedett diszkriminatív intézkedések, a magyar közalkalmazottak elbocsátása és a többségi etnikum háttérbe szorítása miatt a társadalmi feszültség a tetőpontjára hágott. A lakosság nagy része ennek megfelelően ellenszegült a csehek lefegyverzési parancsának, január 29-én pedig az addig rejtegetett puskákat és egyéb fegyvereket a megszállók ellen fordította. A városvezetés ugyanakkor nem egyedül készült a legionáriusok kiűzésére: a „csehkiverést” megelőző napokban Rákóczi István kormánybiztos felvette a kapcsolatot a Magyarnándor mellett állomásozó magyar erőkkel, és elérte, hogy 29-én hajnalban Vizy Zsigmond és Bajatz Rudolf századosok támadást intézzenek a balassagyarmati laktanya ellen. Az ostrom végül délutánig elhúzódott, ugyanis a védők heves ellenállása következtében a magyarnándori katonák komoly veszteségeket szenvedtek, és egy időre vissza is vonultak. Ezekben a válságos órákban a hős balassagyarmati polgárok tartották a magyar állásokat, a délutáni órákra visszatérő katonák pedig az iglói géppuskásokkal kiegészülve már elegendő erőt mutattak ahhoz, hogy a csehek kitűzzék a fehér zászlót. Ezzel egy időben a város polgárai másutt is utcai harcba bocsátkoztak a megszállókkal, akik Augustin Lauka halála után visszamenekültek az Ipoly túlpartjára. Mire az este leszállt, Balassagyarmat középületein ismét magyar zászló lengett, a győzelem és a nógrádi városka visszavétele után szerveződő ellenállás pedig a losonci parancsnokságot is rémülettel töltötte el. Jóllehet, a város visszavétele után több hadi cselekmény nem történt a térségben, a január 29-i hősies helytállás elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a csehek ne próbálkozzanak többet a folyón való átkeléssel és végleg feladják a borsodi szénmedence meghódítására vonatkozó elképzeléseiket. Balassagyarmatot az 1919 januárjában végrehajtott hőstett miatt később a legbátrabb város néven emlegették, a rendszerváltás után aktivizálódó patrióták kezdeményezésére pedig az Országgyűlés 2005-ben törvényben is megemlékezett a lakosság helytállásáról. A Civitas Fortissima megtartása ugyanakkor komoly tanulságokkal is szolgált az utókor számára, hiszen Balassagyarmat példája kiválóan megmutatta, hogy a történelmi Magyarországot feldaraboló utódállamokkal szemben még egy ilyen elszigetelt és kevés vérontással járó akció is komoly sikereket eredményezhetett (volna). Tarján M. Tamás Háromszék / Rubiconline. Erdély.ma 2016. március 8.Végtelen történetTrianon és a magyar autonómiák 1947-től máig (2.) Írásunk első részében áttekintettük az 1918/20-tól kialakult helyzetet. Bemutattuk, miként lett a felvidéki, délvidéki, erdélyi és kárpátaljai őshonos magyarság másodrendű polgár a szülőföldjén a huszadik század harmadik-negyedik évtizedében. Írásunk második részében a magyar autonómiák és lehetőségeik 1947 utáni történéseit vizsgáljuk. Magyarország (1946-tól Magyar Köztársaság) nevében ugyanaz a Gyöngyösi János kisgazdapárti külügyminiszter írta alá 1947. február 10-én, a francia külügyminisztérium óratermében a békeokmányt, aki a tűzszüneti egyezményt 1945. január 20-án Moszkvában (Vörös Jánossal és Balogh Istvánnal) kézjegyével látta el. Párizsban hazánkat 1938-as határai mögé kényszerítették vissza a győztes szövetséges hatalmak, miközben a pozsonyi hídfőben három színmagyar községet (Horvátújfalu, Oroszvár, Dunacsúny) 14 024 kat. hold területtel Csehszlovákiához csatoltak. Azért csak hármat, mert a Gyöngyösi vezette magyar békedelegáció másik két falu (Rajka, Bezenye) elcsatolását megakadályozta. A helyszínen tartózkodó Gerő Ernő a szovjetek érdekeit képviselte, míg Károlyi Mihály a saját pozíciójával volt elfoglalva, hazánk kárára. 1947. február 10. kül- és belpolitikai cezúra Budapest számára. Addig, éppen a békeszerződés aláírása miatt, a megszálló szovjetek (fő hatalmi szervük a Vorosilov vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság) és bábjaik (Rákosiék) legalább részben visszafogva magukat, a demokratikus látszatra adtak valamit. Az aláírás után már arra sem. Február 25-én letartóztatták Kovács Bélát, és a Szovjetunióba hurcolták, „fölpörgették” a Magyar Közösség-pert, ezzel megroppantották a Kisgazdapártot, elűzték Nagy Ferenc miniszterelnököt, csalásokkal tarkított kékcédulás választásokat tartottak. Jött a Mindszenty- és a Rajk-per, utána a totális kommunista diktatúra kiterjesztése. Ezt nevezi 1948/49-től a marxista terminológia a „fordulat évének”. Párizs és az etnikai magyarság Minden magyar ember, még a jobb érzésű kommunisták is, abban bíztak, hogy „Párizs után” a szovjet hadsereg kivonul. Nem így történt! A megszállók „összekötővé” váltak: ausztriai katonai egységeiket biztosították egymillió fővel (!) Magyarország és Románia felől és az őket mindenben kiszolgáló kommunista pártok hatalomba vezető útját. Csak Csehszlovákiából vonultak ki ’47-ben, majd ismét be ’68-ban. A háború után senki nem beszélt az „ősbűnről”, amely az 1943. decemberi Sztálin–Benes moszkvai találkozón fogant. A londoni emigráns csehszlovák kormány hungarofób feje andalító dallamokat dúdolt a Generalisszimusz fülébe a térség oroszok általi megszállásának és szlávosításának (!) szükségességéről. Ez „Csehszlovákiára fordítva” a magyar és a német lakosság kollektív bűnösségét és jogfosztását, kiűzését jelentette, de később már térségi receptként működhetett, megfejelve egy „apróbb ajándékkal”: Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolásával, 1945. június 29-én. Ez az Európa szégyenére máig érvényes Benes-dekrétumok (1945. május 14. és október 27. között kiadott elnöki rendeletek, melyek közül tizenhárom közvetlenül, húsz pedig közvetve mondja ki a kisebbségek kollektív bűnösségét) genezise, amiknek jó részét végre is hajtották szovjet segítséggel az egyetemes magyarság – 120 ezer magyar kitelepítése 1945 és 1948 között – és németség ellen. Ezzel párhuzamosan megindult a helyben megtűrt (állampolgárság nélküli) magyarok reszlovakizálása, mellükön az M betű viselésére kötelezve. Diktatúrából diktatúrába A jugoszláv – csetnikekkel jócskán kibővült – partizánhadsereg, hasonlóan a román Maniu-gárdistákhoz, nem várta meg a „diplomáciát”, szabályosan irtotta a nem szláv eredetű (német, olasz, albán) lakosságot. Köztük több tízezer civil, fegyvertelen, délvidéki magyart pusztítottak el válogatott kegyetlenséggel, Vaso Cubrilovic „elvei” alapján 1944 novembere és 1945 márciusa között. Anton Bebler ljubljanai professzor adatai alapján a „partizánbevonulások” (Trieszt, Fiume, Pristina, Bleiburg, Bácska stb.) halálos áldozatainak száma kettőszázezer fő. Jugoszláviát 48 ezer magyar hagyta el, Romániát háromszázezer. Budapestről nyolcezer zsidó vándorolt ki a „koalíciós” években az alakuló Izraelbe, miközben megindult hazánkból a svábság kitelepítése, három év alatt megközelítőleg száznyolcvanezer fő. Autonómiáról nem beszéltek sem Potsdamban, sem Párizsban, sem Moszkvában, sem New Yorkban, csak magasztos elvekről, békéről, demokráciáról, emberi jogokról... A Nyugatról 1947-ig hazatérő mintegy kétszázezer magyar hadifogoly még „elcsípett” egy-másfél évet, a reményt adó korszak végéből. Ekkor még a Moszkva felől érkezők is. Hatszázezren estek szovjet hadifogságba, kétszázezer civilt hurcoltak el „malenkij robotra”, akiknek csak kisebb hányada tért haza a „vörös paradicsomból” 1949-ig. Többen csak az ötvenes években, még többen soha. Akik Sztálin birodalmából jöttek, tudtak mindent. Látták, meg- és túlélték a „népek hazáját”. Nekik nem volt új Kistarcsa, a hortobágyi internálótáborok világa, Recsk és az ÁVO, majd az ÁVH, a börtönök, az akasztások és a kivégzések magyarországi valósága. A határok Nyugaton, Keleten és Délen (Jugoszlávia) lezáródtak 1948/49 fordulójára. Népünk a határon belül sem volt autonóm, nemhogy kívül. Európa keleti felének szovjetizálásához „alkotmányos út” vezetett. A minta az 1936-os szovjet alkotmány volt. A „versenyt” a még Sztálintól is balra álló Jugoszlávia nyerte, 1946-ban készen voltak (a tükörfordítással). Magyarország 1949-re teljesítette új „alkotmányos” feladatát, Románia késett. 1948-ban kiadtak egy ideiglenes alkotmányt, majd írni kezdték a véglegest, s küldözgették Moszkvába a változatokat, mígnem visszakaptak egy „kijegyzeteltet”. A példány Sztálin, Molotov és Visinszkij saját kezű „ajánlásait” tartalmazta, nyomatékkal bejelölve a Magyar Autonóm Tartományt, Marosvásárhely központtal. A Szovjetunióban 192 (!) nyelvi-folklorisztikus autonómia létezett az ötvenes években. Ezek mintájára hozatta létre Sztálin román követőivel a székely autonómiát 1952. július 18-án. A székely megyék lakossága az újságból értesült arról, hogy ők ezentúl autonómok. A nyolcvanszázalékos magyar többséget felölelő 670 ezer fős, 13 ezer km2-es terület, a vasút és a hadsereg kivételével, nyelvi inkubátorházként „üzemelt”, de egymillió erdélyi magyar kimaradt belőle. Az 1956-os magyar forradalom megrettenti a román vezetést (is), melyben megjelenik a fiatal N. Ceaușescu, aki azonnal szűkíteni kezdi az autonómiát, miközben 1958-ban kitessékelik Romániából a szovjet hadsereget. Ezután román többségű területekkel bővítik az autonómiát, nevét Maros-Magyar Autonóm Tartományra változtatják, amit ellepnek a Securitate ügynökei. Gheorghiu-Dej 1965-ben hal meg, helyére a magyargyűlölő Ceaușescu lép, aki elszívja a levegőt a MMAT elől, s családi-baráti hűbéresi vállalkozássá alakítja Romániát. Azért szervezi át közigazgatásilag, hogy megszüntethesse a székelyek kvázi autonómiáját 1969. január l-jén. Rákosiék az alapításkor voltak némák, Kádárék a megszüntetéskor hallgattak... A királyi diktatúrát az idegen megszállás és a háború után kommunista diktatúra váltja föl az 1945 után rekonstruált Jugoszláviában. A Kominform (Tájékoztató Iroda) 1948. júliusi határozata „kiátkozta” a föderális balkáni országot a szocialista akolból. Az ötvenes évektől a renegát Belgrád önálló útra tér: az Edvard Kardelj fémjelezte önigazgatási szocializmusra. Vezetője, Tito marsall kommunista diktátor, de nem Moszkva helytartója. Az 1963-as jugoszláv alkotmány a Szerb (tag)Köztársaság területén már két autonóm körzetet (Koszovó és Vajdaság) jelöl, amelyek 1974. január 1-jétől Autonóm Tartománnyá válnak. A JSZSZK hat tagköztársaságból és két autonóm tartományból áll. Azonnal megjelenik a kétmilliós Vojvodina/Vajdaság (lakosságának 25 százaléka magyar) statútuma is. A területi autonómia (21 ezer km2) adó-, vám- és illetékbevételekkel rendelkezik, önálló kormánnyal és parlamenttel (Báni Palota, Újvidék) bír. A VSZAT 150 fős parlamentjében 37 magyar képviselő foglal helyet. A jugoszláv szövetségi parlamentben 110 fő képviseli az autonóm tartományt, közülük 26 magyar. Már Tito 1980-ban bekövetkezett halála előtt is, de különösen utána rendszeresen támadták Szerbiában az autonóm tartományt. Az autonómia tényleges fölszámolása de jure 1989-re esett, alkotmánymódosítás formájában. 1991 és 1999 között Szerbia négy háborút vívott Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Koszovó ellen és négyet veszített el. Az ezredforduló után Vajdaság visszakapta néhány korábbi jogkörét, de önfinanszírozási lehetőségét nem. A délvidéki magyarság a tartomány lakosságának mindössze 12 százalékára esett vissza. Az újvidéki 120 fős kvázi parlamentben hét, a belgrádi 250 fős Skupstinában mindössze öt magyar képviselő van. A délvidéki magyar etnikum szempontjából a mára kialakult állapot nem felel meg az autonómiakritériumoknak. A Hódi Sándor jegyezte VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) által kiadott magyar autonómiatervezet 1992 áprilisában látott napvilágot. A Magyar Autonóm Körzet a vajdasági autonómián belül hozta volna létre a magyar önkormányzatok társulását és a személyi (perszonális) autonómiát, hivatkozással a szerb alkotmányban biztosított kisebbségi jogokra. Bár a kodifikált anyag Hágába (Jugoszlávia-konferencia) és Brüsszelbe is eljutott, a balkáni háborúban elmélyülő szerb diktátor, Slobodan Milošević maga (személyesen) utasította el azt. Nem sokkal ezután tette ugyanezt Franjo Tudjman horvát államfő az isztriai „autonómok” tervezetével. Az autonómia mai esélyei rendszerváltás utáni polgári kormányok a politikai fókuszhoz közeli helyzetbe hozták a nemzetpolitikát, stratégiai ágazatnak tekintve azt. Intézkedéseik a határon túli magyarság megmaradását, szülőföldjén való boldogulását, fejlődését szolgálták. Ezt a kissé lassúnak látszó, de pozitív folyamatot törte meg a 2004. december 5-i szégyenteljes népszavazás, amit a 2010 nyarán bevezetett kettős állampolgársági törvény úgy korrigált, hogy életbelépésével azonnal, szinte preautonóm állapotot teremtett. Autonómiákat azonban csak nagyon precíz terület- és népességszámítások alapján lehet létrehozni, demokratikus-tárgyalásos alapon. Erre, mai tudásunk szerint négy régióban lenne lehetőség: Észak- és Közép-Bácskában, valamint a kapcsolódó Bánság (Bánát) egy részén, Kárpátalján a kibővített beregszászi járásban, Erdély székelyföldi részén és a Felvidék déli részén. Ezekben a térségekben él a Trianonban elcsatolt területeink úgynevezett tömbmagyar része, amelyekre érdemes a hangsúlyt helyezni, ezzel akadályozván meg a további szórványosodást és elvándorlást. Ilyen lehetne a Délvidéken a Tisza-menti Magyar Autonóm Körzet, amelynek tizenegy járásában (Szabadka, Magyarkanizsa, Törökkanizsa, Topolya, Zenta, Csóka, Kishegyes, Óbecse, Ada, Szenttamás és Temerin) kilencvenhat településen csaknem kettőszázezer magyar ember él etnikai többséget képezve 4264 km2-en. Kárpátalján a tizenhárom járásból a beregszászi képezi azt a magot, ahol a magyar többség meghaladja a hetven százalékot. A határos járások (ungvári, munkácsi, ilosvai, nagyszőlősi) kapcsolódó településein él a helyi magyarság százezres nagyságú tömbje, mintegy 1150-1300 km2-es területen. A Székely Nemzeti Tanács és vezetője, Izsák Balázs által elkészített Székelyföldi Autonómiatervezet területe 9980 km2, lakossága pedig 809 ezer fő, ebből székely-magyar 613 ezer személy. Az autonómia területe nyolc székre tagozódik: Bardóc-Miklósvárszék, Csíkszék, Gyergyószék, Kézdiszék, Marosszék, Orbaiszék, Sepsiszék, Udvarhelyszék. A legnehezebben határozható meg a leendő magyar önkormányzat területe Dél-Szlovákiában, mivel az ottani 460 ezres magyarság a 687 kilométeres magyar–szlovák határ közvetlen túloldalán él változó mélységben, miközben az ország új (1996–2000) közigazgatási rendszere alapvetően észak–déli irányú. Az ottani magyarság két nagyvárosban Kassa és Pozsony, valamint a 79 járásból 16-ban (Szenc, Dunaszerdahely, Galánta, Vágsellye, Komárom, Érsekújvár, Nyitra, Léva, Nagykürtös, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Nagyrőce, Kassa környéke, Tőketerebes és Nagykapos) érdekelt. Megállapítható, hogy ezek nem a természetes régióhatárok, ezért a terület- és népességmeghatározás nagy szórású becsléssé válhat, melynek alapját egy 4500–5000 km2-es elképzelt „makrojárás” képezné, mintegy 340–350 ezer magyar lakossal, amire a mostani szlovák politikai fölfogásnál esély sincs. Ha írásunk kiinduló adatát – Trianonban elcsatolt területeink nagysága: 189 ezer km2 (Horvátország nélkül) – hasonlítjuk össze a tervezett magyar autonómiák területével, melyek területe együttesen kerekítve mintegy húszezer km2, láthatjuk, hogy ez alig több mint tíz százalék. Döbbenetes, de igaz szám! Juhász György A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főmunkatársa. Magyar Hírlap 2016. június 4.Tőkés: vissza kell szerezni megcsonkított nemzeti önrendelkezésünketVissza kell szerezni – a trianoni békediktátummal megcsonkított – nemzeti önrendelkezésünket, ezért harcol Magyarország kormánya is – jelentette ki Tőkés László fideszes európai parlamenti képviselő a nemzeti összetartozás napja alkalmából tartott, Trianonra emlékezünk című rendezvényen pénteken Jászkiséren. Tőkés László a trianoni emlékműnél összegyűlt mintegy száz ember előtt arról beszélt, hogy a nemzeti önrendelkezés „erre a kis Magyarországra terjedjen ki", de ők „odaát" a korlátozott kisebbségi nemzeti önrendelkezésért és az autonómiáért küzdenek, Székelyföld és Partium területi autonómiájának és a magyar nemzeti közösség országos kulturális autonómiájának megszerzéséért. Már csak arra kell ügyelni, hogy a múlt ne kísértsen tovább – mondta, hozzátéve: az utódállamok magyarellenessége még mindig nagy terhet jelent, a kommunizmus is kísért a maga internacionalizmusával, ahol pedig már elmúlt, helyébe lépett a nemzetidegen kozmopolitizmus. Azt mondta „alighogy kijöttünk a kommunista agymosás és a kádári amnézia időszakából", ma már a kozmopolita identitásvesztésnek vagyunk tanúi a fiatalok és a gyermekek körében. „Egy önkéntes Trianon fenyeget", amely demográfiai téren, a magyarság elapadása révén vagy az asszimilációval következik be – idézte Beke György erdélyi író szavait. Tőkés László szerint amit nem végeztek el a nagyhatalmak és Trianon, azt mi fogjuk akkor, „ha nem változtatunk gondolkodásunkon, magatartásunkon, hitünkön, politikánkon". Az összetartozás legyen a motiváció az identitásunkhoz való ragaszkodáshoz, „és ez egyet jelent mindennel, ami a magyar ember számára értékes"- mondta. Emlékeztetett: 14 millió ember vándorolt el Kelet-Európából a becslések szerint az elmúlt huszonöt évben, közülük Magyarországról néhány százezren. Vissza kell találni egymáshoz az összetartozás jegyében, fel kell karolni a kárpátaljai magyarságot, mint hajdan a balkáni háború üldözötteit – emelte ki. Tőkés László hangsúlyozta, hogy az összetartozás napján nem kerülhető meg az a gyász, az emlékezés. Kossuth Lajos Aradot nevezte a magyar Golgotának, de ez a kifejezés illik Trianonra is, hiszen az egész ország felett hajtották végre egyetlen tollvonással a halálos ítéletet – mondta. A nagyhatalmak ácsolták a keresztet , de a „kivagyiságon alapuló gőgös magyar részvétel" sem hiányzott. „Károlyi Mihály volt magyar miniszterelnök szálláscsinálója lett Kun Bélának, a kommunizmusnak" – tette hozzá. 1989-ben leomlottak a „bennünket elválasztó trianoni határfalak" is, és feltámadott a nemzeti szolidaritás, együttérzés minden magyarban – fogalmazott. A 2004. december 5-ei sikertelen népszavazásról elmondta: nem a szavazópolgárokat hibáztatja, hanem azokat, akik „eltanácsolták őket a szavazóurnáktól", akik 23 millió román munkavállalótól féltették Magyarországot. Akik a magyarok befogadására restek voltak, most kitárnák Magyarország kapuit a migránsok előtt – folytatta, megjegyezve: „az idegeneket is szeretjük, de a magyarokat nem hagyjuk cserben és magyar hazánk magyarságát védjük". A 2004-es népszavazás korrekciójának nevezte, hogy 2010-ben elindult a határok fölötti együttműködés politikája. Ennek köszönhető a kettős állampolgárságról szóló és a nemzeti összetartozás törvénye – emelte ki. „A legfontosabb, hogy szeressük vissza Magyarországot, Kárpátalját, Erdélyt, Felvidéket, Délvidéket, Drávaszöget, szeressük vissza akiket el akar tőlünk venni az idő, az Úr" – zárta beszédét az egykori királyhágómelléki református püspök. Pócs János, a térség fideszes országgyűlési képviselője a nemzeti összetartozás jelentőségét hangsúlyozva kitért arra, hogy a migránsok nem fegyverrel, nem golyóstollal, mint Trianonban, hanem hátizsákkal jönnek elfoglalni Európát, Magyarországot. Nem veszíthetjük el keresztény hitünket, magyarságunkat és európaiságunkat, mert Európa az európaiaké, Magyarország a magyaroké – hangsúlyozta. Pintér Ferenc Jászkisér független polgármestere arról beszélt, hogy tanulni kell a trianoni békediktátumból, az összetartozást, egymás megbecsülését társadalmi hovatartozás nélkül is. Amíg egy nép saját hazájában, saját nemzettársainak esik egyéni érdekei miatt, addig a nemzet soha nem lesz egységes – fűzte hozzá. A beszédek után megkoszorúzták a trianoni emlékművet. Erdély.ma 2016. június 4.Kende Péter: Nagy-Magyarország nem létező képletSzimbólumokra - amilyen a Trianon emléknap is - a politikában szükség van, sőt, valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a politikában szimbólumok legyenek, de koránt sincs akkora jelentőségük a politikai erőviszonyok meghatározásában, mint azt némelyek gondolják - mondja Kende Péter. A politikai szociológus úgy véli, aki Trianon ügyében ma felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést, háttérhatalmakat keresnek. - Ma, június 4-én van a Trianon-emléknap. A Fidesznek - 2010-es hatalomra kerülésekor - egyik első intézkedése volt az emléknap törvénybe iktatása, majd a „kettős állampolgárság” megadása. Miért népszerű ma is a Trianon-eszme? - Én nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Trianon-eszme olyan népszerű volna. Ezt az is mutatja, hogy mostanában alig esik erről szó a közbeszédben. Nem csak a magánemberek , hanem a politikusok is alig beszélnek róla. De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? Egyszerűen azért helyezték előtérbe, mert azt remélték, kapcsolatot teremt a Fidesz és a korábbi jobboldali rezsimek között. E rezsimeknek hajlamuk volt arra, hogy úgy mutassák be Trianont, mint Magyarország legsúlyosabb problémáját. De ez ebben a formában egy nagy ostobaság. Trianon ugyanis egy történelmi esemény, amely megszabta a felbomlott Osztrák-Magyar Monarchia magyar részének jövőjét. E magyar rész semmiképpen nem maradt volna az, ami volt, hiszen annak megőrzését a Monarchia biztosította. A Trianon előtti úgynevezett Nagy-Magyarország egy fikció volt, hiszen ebben a formában sohasem létezett, csak a Monarchia keretén belül. Ugyanakkor bármilyen formában nézzük, Trianon jelentős lakosság- és területveszteséggel járt, ami abban az időben érzékenyen érintette a magyar társadalmat, lévén, hogy egy nem elhanyagolható része az etnikai értelemben vett magyarságnak – a magyarul beszélők közösségének – olyan országokba került, amelyeket nem magyar nyelven igazgattak. - A Fidesz „nemzeti összetartozás napjának” nevezte el az emléknapot, amely épp az említett etnikai elvre céloz. - A „nemzeti összetartozás napja" – hadd mondjam így – értelmetlen kifejezés. Mert ugyan magyarul beszélő emberek nagy számban élnek a határokon túl, de nemcsak a Trianonban elcsatolt területeken, hanem távolabb is. - Például Nyugat-Európában… - Igen, én is Franciaországban éltem életem jelentős részében. Ezeknek az embereknek jó része nem Trianon miatt került oda, ahol ma él, hanem azon emigrációs hullámokkal, amelyek az elmúlt 100 évben jellemezték Magyarország történetét. Az első hullám az 1918/19-es forradalmak után volt, de az elcsatolt területekről is sokan távoztak nem csak Magyarországra, hanem távolabbi területekre. Emigrációs hullámok voltak a 30-as években, és többször 1944-ben, majd a következő években, egészen 1948-ig. Az utolsó nagy egységes emigrációs hullám az 1956-os forradalom után ment nyugatra, de a Kádár-rendszer idején is volt egy szivárgó emigráció, amelynek létszáma összességében nem sokkal maradt el az 56-os emigrációtól. Hogy mennyien vándoroltak ki az utóbbi években, azt a statisztika sokkal kevésbé világosan mutatja, de egyes becslések szerint ez is több százezres nagyságrendű. Tehát a magyarok a legkülönbözőbb okokból kerültek a határokon túlra, és ezért nagyon nehéz a magyarság tényleges lélekszámát meghatározni. Ez ugyanis nagyban függ attól, hogy mi a meghatározás alapja. Ha azt vesszük, hogy valaki magyar állampolgárnak született, akkor mindazok a zsidók, akik 1944 után, vagy esetleg néhány évvel korábban a legkülönbözőbb országokba – Amerikától Izraelig – távoztak, magyarnak számítanak. Ha azokat vesszük, akik magyarul beszélnek, megint más szám jön ki, de még így is rengetegen beszélnek ugyan magyarul, nem tartják magukat a magyarsághoz tartozónak – ha a magyarság alatt egy nyelvi, szellemi és nemzeti közösséget értünk. - Tehát nem egy etnikai fogalomról van szó? - Semmiképpen sem. Az etnikai fogalom az európai országok többségében nem jelent semmit. Talán a skandináv országokban van többé-kevésbé egységes többségi etnikum – tehát létezik etnikailag meghatározható nemzeti közösségre is példa. De ez nem vonatkozik még az olyan nemzetekre sem, mint a francia vagy a német. Épp ide - az államnemzetek közé - tartozik a magyar is, hiszen ezek az államnemzetek a legkülönbözőbb etnikumok összeolvadásából jöttek létre. Mindenki tudja, milyen sok dialektust beszélnek Németországban, kevesebben, hogy milyen sokat Franciaországban. Olaszországban az északiak alig értik meg a délieket. Teljesen nevetséges etnikai nemzetekről beszélni Európa, és valószínűleg a legtöbb államnemzet esetében is. Vegyük a kultúrnemzet fogalmát - ennek már több értelme van. Ez alatt azokat az embereket értjük, akiknek az anya- és munkanyelve magyar. Magyar nyelvközösségről tehát lehet beszélni: ők a magyarul beszélő emberek közössége. De ezen emberek egy része nem tekinti magát a magyar nemzet részének. Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki, stb. - magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, ők milyen nemzethez tartoznak. Például a romániai magyarok nagyon jól tudják, hogy a nemzet az a kifejezés, amellyel egy államnemzeti közösség határozza meg magát. Arról nem is szólva, hogy nem Magyarország politikai életében vesznek részt. Még akkor sem szívesen vállalnak részt ebben, ha Budapestről ezt egy ideiglenes politikai hatalom erőlteti, mert az ő politikai életük máshol folyik. (Persze minden politikai hatalom ideiglenes.) - Ugyanakkor a kettős állampolgárság megadásával a romániai magyar közösségben is több százezren vették fel a magyar állampolgárságot. Közülük sokan részt vettek a 2014-es választásokon, sőt, az úgynevezett kvóta-ellenes népszavazáson is voksolhatnak majd. - De ebben nagyjából ki is merül a magyarságuk, hiszen nem adóznak Magyarországon. Ez a legnagyobb szépséghibája annak, hogy részt vesznek bármilyen országos választáson. - Az RMDSZ például arra buzdít, hogy a romániai magyarok vegyenek részt a magyarországi referendumon és szavazzanak a kötelező kvóta ellen. - A kettős állampolgárságnak elsősorban szimbolikus értelme van, egy jelképes összetartozást akar megjeleníteni. De ténylegesen nem változtat azon a tényen, hogy a romániai magyarokat Romániában kormányozzák, a szlovákiai magyarokat pedig Pozsonyban. A kis számú szlovéniai magyar politikai élete Szlovéniában zajlik és a néhány ezer burgenlandi magyar, aki még tud magyarul, sem gondol arra, hogy neki bármi köze volna a magyarországi politikai viszonyokhoz. Tehát ez egy szimbolikus politikai fegyver akar lenni. - Esetleg beletartozik azon szimbolikus történelmi gesztusok sorába, amelyeket a Fidesz eddig tett? A Kossuth tér átépítésére vagy a német „megszállási emlékműre” gondolok, de lehet folytatni a sort. Vagy egyszerűen szavazatokra van szüksége a Fidesznek? - Nekem az a véleményem, hogy a kettős állampolgárság megadása nemigen hoz szavazatokat. A magyarországi választókat pedig egyáltalán nem befolyásolja. Fütyülnek a szimbolikus gesztusokra, őket az érdekli, hogy az épp hatalmon lévő kormány politikájában mennyire érvényesülnek az érdekei, vagy szimpátiái. Szimbólumokra a politikában szükség van, sőt, valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a politikában szimbólumok legyenek, de koránt sincs akkora jelentőségük a politikai erőviszonyok meghatározásában, mint ahogy azt némelyek gondolják. - Nincs politikai közösséget teremtő hatása a szimbólumoknak? - Teremthetnek politikai közösséget, de nem feltétlenül. Én például egyáltalán nem gondolom, hogy a Trianonra hivatkozás politikai közösséget teremt, azon túl, ami már úgyis megvan. A Fidesz szavazóinak közösségén például nem változtat a Trianon emléknap. Mint említettem, Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben, vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága; bizonyos pillanatokban felmutatják, mint egy zászlót, de aztán a sarokba teszik, ahonnan esetleg évekig nem kerül elő. A szimbólumok csak akkor élő jelképek, ha az emberek állandóan gondolnak rájuk. Például Kölcsey Himnusza egy élő szimbólum még a mai Magyarországon is, de például egy hasonló hatású festményt már nem tudnék említeni. - Olyan szimbólumokra gondolok, mint például az Orbán Viktor autójára is kihelyezett Nagy-Magyarország matrica, amivel a Fidesz, a Jobbik és a még jobbra álló szervezetek egyfajta közösséget, szubkultúrát alakítanak ki. - Nem ismerem ezeknek a közösségeknek a valódi életét, nem tudom, hány ember áll mögöttük. Így nem tudom, hány ember valódi érzelmeit tükrözik, vagy csak a megszokás irányítja őket: ez a mi jelképrendszerünkhöz tartozik, ezért én is felteszem az autómra és ezzel kifejezem, hogy a Fideszre vagy a Jobbikra szavazok. Orbán autóján is ott van, hiszen ő akar a vezére lenni ennek a tábornak, amely isten tudja, hogy miért hivatkozik Nagy-Magyarországra. Hiszen Orbán Viktor, aki mégis tájékozott a világban, ugyanúgy tudja, mint ön vagy én, hogy Nagy-Magyarország egy visszaállíthatatlan képlet. Egy olyan történelmi fikció, amely ebben a formában a török hódítás előtt sem létezett. A török hódítás után pedig nem egy Magyarország volt, hanem kettő, mert Erdély külön kormányzott ország volt. Az 1848-49-es forradalomban sok szó esett az Erdéllyel való unióról, és előjött az 1867-es kiegyezésnél is, amely ezt annyiban meg is valósította, hogy a történelmi Erdély Magyarország kormányzása alá került. Ám egy olyan történelmi képlet keretében, amelyben Magyarország nem volt szuverén állam, hanem a Monarchia része, és bár volt egy bécsi és egy budapesti kormányzata, de a külügy-, a hadügy- és a pénzügyminisztérium közös volt. Tehát Nagy-Magyarország egy 1918-ban, a világháború végén feléledt fikció volt, de abban a pillanatban, amikor Magyarország függetlenségét a Habsburg Birodalomtól kimondták, már elképzelhetetlen volt a megvalósítása. Hiszen a lengyelek, a csehek és a szlovákok, illetve a délszlávok ekkorra önálló államot létesítettek. Az utolsó kormány, amely ténylegesen Nagy-Magyarországért harcolt, Kun Béla bolsevik kormánya volt. Az utána következő, Horthy Miklós-féle kormányok már nem harcoltak ezért, mert egy pillanatig sem gondolták, hogy megvalósítható. Ellenben felfedezték azt, hogy ez egy nagyon szép jelszó, amivel toborozni lehet. A Horthy-korszak vezető politikusai tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a határok visszaállítása csak bizonyos korlátok között lehetséges, de teljes, integrális terület-visszaszerzésre nincs lehetőség. - Tehát a magyar szuverén állam létrejöttének feltétele egy kisebb területű állam volt? - A területi kérdést 1918/19-ben nem lehetett igazán tárgyalni, hiszen akkor háborúban álltunk délen és északon, a román front pedig végképp nyitott volt. A magyar állam tehát kimondta szuverenitását, de ez azt jelentette, hogy nem tartozik az Osztrák-Magyar Birodalomhoz, detronizálja a Habsburg uralkodóházat. Azt, hogy a független magyar állam határai hogyan alakulnak, egy békeszerződésnek kellett megállapítania, amelytől egyébként a magyarok sokkal kedvezőbb határokat vártak, mint amilyenek 1919-ben kialakultak és amelyeket 1920-ban a trianoni békeszerződés szentesített. De ezeket a határokat 1918 után már bajosan lehetett a Birodalom egykori határaival azonosítani. Az a Nagy-Magyarország, amelyet a Horthy-rezsim oktatási rendszerében és propagandájában is népszerűsített, egyszerűen egy képzelődés volt. A hatalmon lévő politikusok leginkább arra gondoltak, jó lenne minél többet visszaszerezni a régi területekből, de ez már nem jelenthette azok összességét. - Vagyis szükségszerű volt a nemzetiségi területek elvesztése? - A lehetőségeken belül nem szerepelt a határok megőrzése, hiszen ezen területeken túlnyomó többségben nem magyar nyelvű lakosok éltek. Sokan voltak ugyan, akik Magyarországot a saját országuknak érezték volna, de ez nem jelenti azt, hogy például egy népszavazáson a Magyarországhoz tartozás mellet voksoltak volna. Már ha a népszavazás egyáltalán szóba jött volna, mint a területek kijelölésének egyik eszköze. Bibó István például, aki a népszavazások területrendező szerepéről több tanulmányt írt, tisztában volt vele, hogy csak arról lehet szó, hogy bizonyos etnikai elvek jobban érvényesüljenek, de semmilyen más elv mellett nem lehet kiállni annak reményében, hogy a magyar nemzethez tartozók kivételével bárki is támogassa. Azzal is tisztában volt, hogy rengeteg magyar anyanyelvű ember nem érzi magát egy olyan politikai egység részének, amelyet a magyar nemzet szóval lehet leírni. A probléma az, hogy a nacionalisták - és ez nemcsak a magyar nacionalistákra vonatkozik - folyton összekeverik a nemzetállam fogalmát egyfajta etnikai állam fogalmával. Holott amikor egy terület lakosai egy bizonyos nemzetállam mellett döntenek, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ők ahhoz az etnikumhoz tartoznak, amelyik többségi az adott nemzetállamban. Erre több területi vita példáját fel tudnám hozni, de a legeklatánsabb Elzász-Lotharingiáé. Az elzászi német anyanyelvűek közül például sokan a francia kultúrához tartozónak érezték magukat. Tehát ha lehetőségük lett volna a népszavazásra, nem feltétlenül az etnikai elv döntött volna. - Mennyire felelősek azok a baloldali politikusok Trianonért – beleértve a kommunistákat is -, akik hatalomra kerültek 1918 október-novemberében? Amikor Károlyi Mihály szobrát néhány éve eltávolították a Parlament mellől, erre a felelősségre hivatkozott a mai kormányzat. - Rémes dolog, amikor a politikai vitákban összekeverik az időpontokat. Károlyi kommunista szimpatizánssá – de csak szimpatizánssá - egy évtizeddel azután vált, hogy kikerült a magyar politikából. Az utolsók, akik őt kommunistának tekintették volna, épp a kommunisták voltak. Károlyi maga a teljes bizonytalanságban vette át a kormányzást. Hiszen a tényleges hatalom a Délvidéken már a szerb, a Felvidéken a csehszlovák hadsereg, keleten pedig a románok kezében volt. Megpróbált ezekkel a már korábban létrejött politikai alakulatokkal tárgyalni a végleges határokról, azzal, hogy e határok nem lehetnek azonosak az ideiglenes háborús határokkal. Ugyanakkor Károlyi kormányzása oly rövid ideig tartott, hogy nem alakulhatott ki végleges álláspontja. Amikor a hatalmat átadta, azt gondolta, hogy egy szociáldemokrata kormányzatnak adja át, amelynek sikerül kedvezőbb feltételeket kapni Szovjet-Oroszország oldaláról, amellyel Magyarország nem állt háborúban, szemben az antant hatalmakkal. Ugyanakkor a hatalmat Kun Béláék vették át, tulajdonképp egy puccsal, ami keresztülhúzta Károlyi számítását, aki szociáldemokrata vezetésben gondolkodott. Annyi biztos, hogy a Kommün nagyon ártott Magyarország tárgyalási pozícióinak, Clemenceau és Lloyd George ugyanis attól tartottak, hogy Magyarország csatlakozik az orosz kommunistákhoz, ami amúgy nem tartozott a szovjet-orosz vezetők tervei közé. Az antant vezetői ezért lettek a fehér ellenforradalom (Horthyék nevezték így magukat) támogatói. Horthyékat -, akik az antantban bíztak - érte a legnagyobb csalódás, sokkal kedvezőbb feltételekre számítottak Versailles-ban. De hiába küldték oda tárgyalni a dualista Magyarország egyik legtekintélyesebb államférfiját, gróf Apponyi Albertet, tulajdonképpen meg sem hallgatták őt. - Van egyáltalán felelős Trianonért? - Kossuth Lajos már 1867-ben megírta Deák Ferencnek, hogy ha Magyarország politikai szekerét a Habsburgokhoz kapcsolják, ennek végzetes következményei lesznek, amikor a dinasztia összeomlik. Kettejük vitájában 150 év után állást foglalni értelmetlen, a maga szempontjából mindkettőjüknek igaza volt. Száz év után hibás fogalomnak tartom Trianonnal kapcsolatban a felelősséget, hiszen ma már nem arról kell beszélni, hogy ki a felelős, hanem arról, hogy milyen körülmények vezettek ide. Például a demográfiai helyzet, hogy a magyarság „egykézett”, miközben a román vagy a szerb nemzetiségiek sokkal több gyermeket szültek. Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell visszaemlékezni. Simon Zoltán Népszava 2016. június 18.Hencz Hilda : Magyar Bukarest 14. (Részletek)A katolikus iskolák építésével párhuzamosan a református magyarok is folytatták erőfeszítéseiket iskolahálózatuk bővítésére, azonban a katolikusokéhoz hasonlítható anyagi támogatás nélkül. 1903-ig a református volt az egyetlen magyar iskola Bukarestben, ide 160 tanuló járt. Az iskola a román állam, illetve a felső egyházi fórumok, azaz az erdélyi református püspökség, 1908-tól pedig a budapesti Református Egyetemes Konvent ellenőrzése alatt állt. Az egyházi vezetőség esperes-tanfelügyelőt nevezett ki Bukarestbe Németh Sándor (1901–1904), majd pedig Újvári István (1904. szeptember – 1913. december) személyében. A századelőn nőtt a református iskolába iratkozó diákok száma, 1905 májusában vették használatba a leányiskola Sfinții Voievozi utca 50. szám alatti, öt osztályteremből álló új épületét, a következő évben a fiúiskola is megnyitotta kapuit a Sf. Ștefan utca 34. szám alatt, ez hat osztályteremnek és a tanítók lakásainak adott helyet. A tanulók száma 354-re nőtt, a református többség (191) mellett főleg evangélikusok (104) jártak ide. Óvodát is nyitottak, ahol a katolikusokéhoz hasonlóan járt az ingyenes pohár tej és darab kenyér. 1909-ben felépült a Giulești úti kálvinista temető kápolnája. A kápolna falán, a bejárattól jobbra található az alapítókat feltüntető felirat: Márton Árpád lelkész, F. Köpe István főgondnok, Incze Béla gondnok, Szőcs Bálint pénztáros és Sz. Antal Szilárd ellenőr. Márton Árpád 1904-ben érkezett Bukarestbe, a presbiteri tanács 1806. július 8-án választotta meg papjának. A Sf. Voievozi utcai épületet kibővítették, ide költözött a református esperesi hivatal is. Itt kaptak helyet a tanítói lakások s a hároméves szabászati iskola. Menza és tornaterem épült a fiúiskola mellé. A tanítást két pap, tíz tanító, egy nevelőnő és egy szabó mesterasszony biztosította. Összesítve az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben. Ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni. Az első világháború küszöbén, 1912. december 12-én megtartott népszámláláskor Bukarestnek 341 321 lakosa volt, ebből 240 314 (70,4 százalék) román, 56 912 külföldi állampolgár, 44 084 hontalan (román védnökség alatt), a többiek nem nyilatkoztak állampolgárságukról. A népszámlálási adatokból nem derül ki a bukaresti magyarok száma, de igazolódott az évtizedek óta hangoztatott hír, miszerint sokkal többen vannak, mint az osztrákok. A munténiai magyarok számát azonban megadták – 48 976 főben. Ehhez a számhoz (a külföldi állampolgárságú magyarokéhoz) még hozzáadódik az állampolgárságukat vesztett, illetve a román állampolgárságot megszerző magyarok száma, ezekről a népszámlálás nem szolgál adatokkal. Figyelembe véve, hogy a magyarság nagy többsége Bukarestben élt, állíthatjuk, hogy részaránya akár hivatalosan is meghaladhatta a főváros lakosságának 10 százalékát; nem hivatalosan még talán a 20 százalékot is túlléphette. A népszámlálás pontos adatokkal szolgált az Osztrák–Magyar Monarchiából vagy más országból származó, a román állam védnöksége alatt álló románokról, szám szerint 19 412 főről is; ezek közül 9400 erdélyi és bánsági román tartózkodott Munténiában. 1914-ben az első világháború kitörése gyökeres változásokat hozott az óromániai magyarság életében. A román védnökség alatt álló 18 és 46 év közötti férfiakat besorozták a román hadseregbe; nem tudni, hányan voltak köztük magyarok. A háború első áldozatainak 1915-ben emeltek emlékművet a kálvinista temetőben. A háború a magyar iskolák működésére is kihatott: drámai mértékben csökkent a létszám, és az iskolák tevékenysége kimerült a hadiárvák és özvegyek támogatásában, ruházat gyűjtésében vagy a sebesültek ellátására szánt egészségügyi anyagok előkészítésében. A háború alatt Bukarestben maradt magyarokról kevés és kétértelmű információnk van. Néhányat, nagyon röviden, megtalálunk a Bukaresti Magyar Hírlap 1918/27-es számában, amely nem sokkal az 1918. március 18-án aláírt bufteai béke után jelent meg. Jó évtizeddel később a Bukaresti Magyarságban Szász István lelkész közöl adatokat, elsősorban gyűjtőtáborban eltöltött fogságáról; az események időpontjára csak következtetni lehet. Az Egyházi Újság 1932/33-ban ugyancsak Szász Istvántól a bukaresti magyarság háború utáni újjászervezéséről közöl anyagot. Még kevesebb adat áll rendelkezésünkre a lágerekbe zárt katolikusokról; lágerbe került többek között Kovács András és Szabó István, a katolikus egylet elnöke és alelnöke, valamint a pap Horváth Andor is. Már a háború kitörésének pillanatától próbálta az osztrák–magyar hatóság rávenni alattvalóit a repatriálásra; az események végül azt bizonyították, hogy azok is vesztettek, akik mentek, de azok is, akik helyben maradtak. Miután Románia is belépett a háborúba, az országban maradt magyar állampolgárságú férfiakat külön munkatáborokba internálták. Csak azokkal tettek kivételt, akik már elnyerték a román állampolgárságot, vagy akik ortodoxnak keresztelték gyermekeiket. Akadt, aki gyorsan, egy élet munkáját elkótyavetyélve elhagyta az országot, azonban sokakat közülük, akik már korábban elveszítették a magyar állampolgárságukat, visszafordítottak, ők a túlélésért minden kompromisszumra képesek voltak, nyelvüket megtagadták, és nevüket is megváltoztatták. A Romániában maradtak közül nem kevesen estek az árulási perek áldozatául. Konkrét adatok róluk nem állnak rendelkezésünkre, de a magyar elítéltek számának növekedésére vonatkozó statisztikák elég beszédesek. Amíg 1915-ben a văcărești-i börtönben 44 magyar raboskodott, ez a szám jelentősen megnőtt a következő években: 1916-ban 149, 1917-ben 199, 1922-ben 305 és 1923-ban 436. Habár a románok már korán elveszítettek pár csatát, és a németek 1916 decemberétől 1918 novemberéig Bukarestet is kézben tartották, azokat, akiket a háború kezdetén lágerekben internáltak, csak 1917 decemberében bocsátották szabadon. Ellenséges tulajdonként elkoboztak vagy lefoglaltak minden épületet, amit a magyarok építettek. Már 1917-ben elkobozták a Magyar Társaság Zalomit utcai székházát, és bezárták a Szent Ilona-templomot a Cuza Vodă utcában. Minden magyar iskolát feldúltak. A bufteai béke után a magyarok azt remélték, visszakapják ingatlanjaikat. A békeszerződés előírta a hadizsákmány visszaszolgáltatását; a moldvai csángók magyar nyelvű misézéshez és tanuláshoz való jogát is kimondta. A reményekből azonban nagyon kevés vált valóra, és az is csak rövid időre. A Bukaresti Magyar Hírlap – az egyetlen magyar nyelvű bukaresti lap 1918-ban – megírta, hogy a Magyar Társaság visszakapta működési engedélyét, és irodát nyitott a Călărași úton. Augustin Kuczka prelátus misét tartott a Szent Ilona-templomban, az osztrák–magyar segélyző egylet gyűlést tartott, a katolikus és református magyar iskolák kihirdették az évzáró vizsgák programját. A református iskolában 115 tanuló végzett hat osztályban. Augusztus vége felé meghirdették a beiratkozásokat a magyar katolikus iskolába és az inasképzőbe is. A Nemzeti Színházban is előadták néhány magyar szerző darabját, azonban román vagy német nyelven. 1918 novembere végén, miután a román csapatok bevonultak Erdélybe, a magyar diaszpóra életében is fordulat állt be. A magyarok házaikban bujkáltak, minden kis zajtól összerezzenve. Még Szász István papi lak udvarán játszó kisfiára is ráförmedtek, hogy ne beszéljen magyarul, és ez a felszólítás a mai napig érvényes, és majdnem minden magyar kapott már belőle, nem csak a bukarestiek. A felszólítást a „menj Budapestre!” követte a nemrég még magyar többségű városokban, de akár a román parlamentben is, s követi mind a mai napig. Novemberben Márton Árpád lelkész is elbúcsúzott híveitől, mivel katonai parancsra el kellett hagynia a parókiát. A frissen kinevezett esperes inkább gyorsan távozott. A katolikus iskolákat ismét megszállták és feldúlták, az utcán széttépett magyar könyvek lapjai hevertek. A református iskolákat valamivel később kobozták el, úgyhogy sikerült a berendezés egy részét még idejében biztonságba helyezni. Úgy tűnik, Szász István továbbra is megtartotta az istentiszteleteket. Bár ő evangélikus volt, a maroknyi Bukarestben maradt református könyörgött, hogy ne menjen el. A tanítók azonban a távozást választották. * Néhány nagy horderejű történelmi esemény előzte meg Magyarország háborúvesztését. A „vörös gróf”, Károlyi Mihály 1918. októberi hatalomra jutásával és a köztársaság kikiáltásával a helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Míg Jászi Oszkár miniszterként arról álmodott, hogy Magyarország kelet Svájcává válhat, a horvátok, szlovének és szerbek sorra elszakadtak. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagy nemzetgyűlésre a „vörös gróf” által rendelkezésükre bocsátott szerelvényeken érkezhettek a románok. Pár hónappal később már a kommunista Kun Béla „vörös terrorja” nyugtalanította rendkívüli módon a Nyugatot. Szövetségesei tiltakozása ellenére a román csapatok bevonultak Budapestre, és barbár módon kifosztották a várost. A román hadsereg által innen elhurcolt javak, elsősorban a mozdonyok, vagonok, autók és igásállatok értéke mintegy hárommilliárd aranykorona volt, tizenkétszerese annak a kölcsönnek, amelyet Magyarország négy év múlva a pénzügyi helyreállításhoz kapott, írja könyvében Paul Lendvai. A román fosztogatás méreteit az amerikaiak is látták. Herbert Hoover, az Egyesült Államok jövendő elnöke írta, hogy a román hadsereg „középkori stílusban rabolta ki a várost. Még a gyermekkórházak készleteit is elvitték... Képtárakat, magánházakat, bankokat fosztottak ki, a vagonállományt, autókat, állatokat...” Mária román királyné azonban azt nyilatkozta, hogy „katonái csak azt vették vissza, amit elloptak tőlük a háború folyamán”. Az 1920-ban megkötött trianoni békeszerződéssel Magyarország elveszítette területének mintegy kétharmadát, és 3 227 000 magyar (akik közül 1 662 000 Erdélyben, a Partiumban és a Kelet- Bánságban lakott) maradt az új országhatárokon kívül. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 26.Markó Béla és az októberi népszavazásNincs mit csodálkozni azon, hogy az erdélyi, magyarul beszélő, kamasz lelkű öncélú nemzetellenes polgárpukkasztók, akik a magyar csapat ellen szurkolnak, akik ünnepelnek december 1-én, akiknek az „István, a király” megagiccs, a Szabadság szobor ízléstelen, az országot szétprédáló Károlyi Mihály követendő példa, aktivizálták magukat és beálltak a népszavazási kampányban azok mellé, akik szerint nem kell voksolni egy olyan történelmi pillanatban, amikor Európa sorsa a tét és azon belül természetesen Magyarországé is. Az, hogy Markó Béla is fontosnak látta megszólalni a nemzetellenes oldal mellett egyrészt jelentősebb, másrészt váratlanabb. Nem azért, mintha nem tudtuk volna, hogy e kérdésben mit gondolhat Markó Béla. Felejthetetlen, hogy Kárpát medencei szinten két markáns politikai szereplő volt, aki a Székelyek Nagy Menetelése ellen beszélt. Az egyik Gyurcsány Ferenc, a másik Markó Béla. S azt sem feledhettük, hogy Markó a déli határkerítés ellen is fellépett, átvéve a „menekültekről” szóló értelmetlen propagandát, miközben a napnál is világosabb, hogy itt nem menekültdrámáról van szó valójában, hanem egy menekültdráma örve alatt Európa módszeres tönkretételéről. A menekültek nem 8000 kilométerre fekvő, idegen kultúrájú országokat céloznak meg, hanem örülnek, ha saját kultúrkörükben mAradhatnak párszáz kilométer megtétele után, nem semmisítik meg az irataikat, hiszen azzal igazolják, hogy honnan jöttek és hogy joguk van menekültstátuszra, a menekültek nem szólítanak fel „szent háborúra” a befogadók ellen, a menekültek beilleszkednek, nyelvet tanulnak, dolgoznak, élősködés, bűnözés, erőszakoskodás helyett. Az Iszlám Állam zászlajával tüntető, demokrácia helyett sariát követelő muszlimok valójában hódító megszállók. Mindezt nyilván látja Markó Béla is, de elbeszél a valóság mellett. Ebben nagy gyakorlata van. Nyolc éven keresztül halogatta-tologatta a belső választások szabályrendszerének elfogadtatását és a választás kiírását, elbeszélve azok feje mellett, akik figyelmeztették, hogy ezt a célkitűzést a Brassói kongresszus 1993 januárjában két éves határidővel fogadta el. (2003-ban a Szatmárnémetiben megtartott kongresszus pontot tett az ügy végére az általános belső választást kiváltva egy részleges tisztújítással.) Markó úgy tett, mintha nem lenne evidens, hogy a Petőfi-Schiller egyetemből nem lesz semmi, s eme egyetem létrehozásáról szóló kormányhatározatra hivatkozva rávette a Szövetségi Képviselők Tanácsát, hogy vonja vissza 1998. október 3-án az egy hónappal korábban elfogadott ultimátumát. Senki nem gondolta komolyan, hogy lesz kétnyelvű, magyar-német állami magyar egyetem. Kellett a hivatkozási alap a szövetségi képviselők beetetésére és a kormányban mAradásra. Hasonló helyzet alakult ki 1999-ben az oktatási törvény ügyében, amikor Markó Béla, ismét csak elbeszélve a valóság mellett, Tőkés Lászlót vádolta hazugsággal, aki rá mert mutatni az RMDSZ által sikerként eladott jogszabály súlyos hiányosságaira és diszkriminatív természetére. Nem volt másként 2005-ben sem, amikor Markó és vele az RMDSZ egész propaganda-gépezete azt állította, hogy a kormány által elfogadott s az RMDSZ által is támogatott kisebbségi törvénytervezet tartalmazza a kulturális autonómia létrehozásának garanciát, miközben a törvénytervezet semmiféle közjogi jogosítvánnyal nem ruházta volna fel elfogadása esetén az autonómia kulcsszervét, a Kulturális Autonómiatanácsot. Egyszóval Markónak van gyakorlata a valóság figyelmen kívül hagyásában a politikai propaganda javára. A meglepő inkább az, hogy miután a FIDESZ és az RMDSZ között konszolidálódott a viszony, Markó egy történelmi pillanatban, amikor a Fidesznek a legjobban fájhat, úgy érezte, muszáj hitet tegyen Európa sírásóinak oldalán azzal a minősíthetetlen demagógiával, hogy „nem helyes olyasmiről szavazni, aminek aztán nem érzi a következményét a saját bőrén valaki”. Miközben nagyon is érezhetjük egy esetleges kudarc következményeit, Európa-szerte, s egy sikeres népszavazás is kedvezően hathat kontinensünk sorsára. Rajtunk a világ szeme. Az, hogy Markó átvéve a balliberális oldal rágalmát gyűlöletkeltéssel vádolja a kormányt, annak igencsak visszafogott retorikája dacára, csak hab a tortán. Ha jól belegondolunk, nincs mit csodálkozni. Markó hátba támadta már Orbánt az illiberális demokrácia és a nemzetállam ügyében is, voltaképpen hű mAradt önmagához, ahhoz a politikushoz, aki sietett gratulálni az MSZP - SZDSZ győzelemhez 2002-ben, már az első forduló után, amikor még el sem dőlt a választás sorsa. Borbély Zsolt Attila itthon.ma//szerintunk 2017. január 3.Meggyengült balliberális hadállások ErdélybenA Népszabadság nevű szellemi mételyközpont leállítása után megszűnni látszik az MSZP-SZDSZ erőcsoport külhoni sajtóbefektetéseként létrejött Erdélyi Riport, s változások vannak a nemzetellenes álbaloldal másik erdélyi központjánál, a Maszolnál is. Bár még a magyar kormány iránti elfogultsággal aligha vádolható Parászka Boróka is azt írja, hogy csak részben igaz, és alig bizonyítható, hogy politikai nyomás miatt szűnik meg az Erdélyi Riport, s hogy Gál Mária kirúgása a Maszoltól az egyetlen egyértelműen politikai gesztus, mégis okunk van élni a gyanúperrel, hogy a döntés forrásvidéke Budapesten keresendő. Ejthetnénk krokodilkönnyeket e két sajtóorgánum felett gyülekező fellegek láttán, emlegethetnénk a sajtószabadságot, de ez sokszorosan álságos lenne. Mindenekelőtt azért, mert minden hisztériakeltés dacára sajtó-, vélemény- és szólásszabadság van mifelénk, politikai véleménye miatt ma a Kárpát medencében ritkábban ér hátrány bárkit is, mint a „demokratikus” Nyugat-Európában, ahol a (gondolat)rendőrség vadászik a menekülteknek titulált betolakodókról a hivatalos kánontól eltérő véleményt megfogalmazókra. Ha bárkinek pénze van rá, alapíthat újságot, s bárki közölheti meglátásait a világhálón. Nem kétséges, a kormányzati hatalom mindenütt igyekszik maga alá gyűrni a médiát. Amikor ezt baloldaliak teszik, akkor azt a fősodratú média szerint a sajtószabadság terjesztésének, garantálásának hívják (lásd legutóbb az Obama elnök által már a demokraták bukása után elfogadott botrányos csomagot, mely kilátásba helyezi az amerikai részvételt a Közép- és Kelet-európai sajtószabadság biztosításának – értsd a New Yorkból diktált véleményszabványosításnak – ügyében), ha jobboldaliak, akkor diktatúra. Tagadhatatlan jelenség a magyar kormányoldal nyomulása a média terén, aminek vannak kétségkívül rosszízű megnyilvánulásai, vadhajtásai, de azért nem lehet nem meglátni, hogy a mégoly kifogásolható politikai propaganda mellett is a nemzeti öntudat tervszerű aláaknázása, ami folyt például a Népszabadságban, jelentős teret veszített. Hasonló a helyzet Erdélyben is. Érdemes megnézni az Erdélyi Riport stábját, melynek élén ott látjuk Parászka Borókát, akinek első számú történelmi hőse az országot szétprédáló Károlyi Mihály, akinek az „István, a Király” megagiccs, akinek még a csíksomlyói búcsú sem szent, akinek a Szabadság szobor ízléstelen, aki gyermekei kíséretében december 1-én együtt ünnepel önfeledten a románokkal, aki problémát lát abban, ha a magyar befektetések a nemzeti összetartozás mentén alakulnak, aki nem átallott feljelenteni erdélyi magyar papokat román állami intézménynél azért, mert egy vallási kisebbségről nem az ő szája íze szerint fogalmaztak. A Maszolnál egy szerkesztő leváltásán túl Gál Mária talpára kötöttek útilaput. A magam részéről merő véletlennek tekintem, hogy pont most, december elseje kapcsán utasította el a szerkesztőség egy mellesleg elég halvány szövegének közlését. Aki képes még a migránsügyben is Orbánt támadni, és menekültnek hazudni az EU-ba alig beérkezett, de már dzsihádot skandáló csürhét, melynek már megmelegedett tagjai oda járnak vissza nyaralni, ahonnan„életüket féltve” elmenekültek, az nemcsak a magyarság, de egész Európa ellensége. S persze nem meglepő, hogy a valódi európai szellemet és megmaradást képviselő Le Pent és Hofert Hitlerhez és Mussolinihez hasonlítja, előszeretettel szidja az „embertelen” Orbánnal együtt Tőkés Lászlót, szóval a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség propagandájának minden fontos elemét felmondja. Tételezzük fel, hogy valóban a Fidesz–RMDSZ paktum eredményeképpen fazonírozzák a Maszolt és szűnik meg a Riport. Amennyiben áll ez a tézis, akkor legalább volt értelme az RMDSZ megtámogatásának, és a Néppárt parkolópályára állításának (ez utóbbi persze a túlbiztosítás tipikus esete volt). Mert az elég egyértelmű, hogy a harc legfontosabb síkja a közösségi öntudat, a legfőbb tét az, hogy miként gondolkodik az erdélyi magyarság meghatározó része a múltról, jelenről és jövőről, önmagáról és a külvilágról. Ez sokkal fontosabb kérdés, mint az, hogy hány magyar képviselő ül Bukarestben, olyan nemzetközi konjunktúrában, amikor amúgy sem nekünk áll a zászló. Ebben a helyzetben a nemzeti önbecsülést tudatosan roncsoló műhelyeket megszüntetni vagy meggyengíteni, helyettük megerősíteni a magyar szelleműeket elsőrendű nemzetstratégiai feladat. Az első pont végrehajtása, úgy tűnik, folyamatban van. Kíváncsian várjuk az építés lépéseit. Borbély Zsolt Attila itthon.ma//szerintunk 2017. április 3.In memoriam Tormay CécileNyolcvan éve huny el a kiváló írónő, műfordító, közéleti szereplő, akinek személyét és munkásságát a kommunista rendszer idején teljes elhallgatás övezte. Nádudvari Tormay Cécile Budapesten született 1875-ben, Mátraházán hunyt el 1937. április 2-án. Ősei mind apai, mind anyai ágon német származású polgárok voltak. Anyai dédapja Spiegel (Tüköry) József építési vállalkozó, Széchenyi István munkatársa a Lánchíd építésében. Apai nagyapja, Krenmüller (Tormay) Károly honvédőrnagyként vett részt az 1848–49-es szabadságharcban. A Tormay család a 19. század végén kapott nemességet, Nádudvaron vásároltak földbirtokot. Édesapja Tormay Béla mezőgazdasági szaktekintély, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, államtitkár, 1896-ban nemességet és nemesi előnevet szerzett Ferenc József magyar királytól. Édesanyja Barkassy Hermin. Iskolai tanulmányait magántanulóként végezte. Német, olasz, francia, angol és latin nyelven eredetiben tanulmányozta a világirodalmat. 1900 és 1914 közötti külföldi utazásai elősegítették nemzetközi ismertségét. Első könyvei az Apródszerelem (1899) című novelláskötet és az Apró bűnök (1905) elbeszéléskötet. Első sikeres regénye az Emberek a kövek közt (1911), amely egy horvát pásztorlány és egy magyar vasutas fiú tragikus szerelmét beszéli el. Megjelent angol, német, olasz, francia és svéd nyelven is. A régi ház (1914) családregény, a biedermeier kori Pest ábrázolása. Ezzel a regényével az MTA Péczely-díját nyerte el, amellyel a legjobb történelmi regényeket díjazták. Ez a könyv is számos nyelven megjelent: németül, svédül, dánul, angolul, finnül, hollandul, olaszul, észtül és franciául. Bujdosó könyv (1920–1921) című naplószerű regénye az 1918. október 31-étől 1919. augusztus 8-áig terjedő időszakról (őszirózsás forradalom, bolsevik diktatúra) szól. Német, angol és francia nyelven is megjelenve világsikert aratott. Klebelsberg Kuno felkérésére latinból magyarra fordította középkori legendáinkat Magyar Legendárium (1930) címen. Úti élményeiről szólnak a Firenzét bemutató A virágok városa (1935) és a Szirének hazája (1935) szicíliai útirajzok. Az ősi küldött című regénytrilógiája a tatárjárás korában játszódik: a Csallóközi hattyú (1933) és A túlsó parton (1934) után A fehér barát (1937) az írónő halála következtében félbeszakadt, azt végül Kállay Miklós író fejezte be. 1923-tól haláláig szerkesztette a Napkelet című folyóiratot. A Bujdosó könyv című művében leírt több gondolata miatt a baloldal antiszemitának bélyegezte, amit mindmáig terjesztenek róla. Akárcsak állítólagos leszbikus orientációját. 1919 januárjában létrehozta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevű konzervatív-keresztény szellemiségű női szervezetet, amelynek célja Károlyi Mihály ellenzékének (főképp Bethlen István új pártjának) támogatása az 1919 tavaszára tervezett választásokon. Később a szervezet hivatalosan is támogatta a numerus clausus fenntartását, Tormay Cécile pedig szimpatizált a kibontakozó olasz fasizmussal. 1930-ban kulturális tevékenysége elismeréseként a Corvin-koszorú tulajdonosa lett. 1935-ben egyhangúlag választották a Népszövetség Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába, a Marie Curie halálával megüresedett székbe. Az év július 16-ai megnyilatkozásában síkraszállt Trianon igazságtalanságai ellen. 1936-ban Hankiss János, Horváth János, Pap Károly és Pintér Jenő, 1937-ben ugyanez a négy ajánló és Fredrik Böök jelölték a Nobel-díjra, de sosem kapta meg. 2012. március 31-én avatták fel Tormay Cécile szobrát a budapesti Józsefvárosban, a Szent Rókus Kórház előtti parkban. Az írónő innen nem messze, a Kőfaragó utca 3. szám alatti házban lakott, melynek falán szintén megemlékeznek róla. 2012. április 15-én avatták fel Mátraházán, a Hotel Ózon Residence parkjában az írónő emlékoszlopát, melyet Tóth Péter szobrász készített. 2012-ben posztumusz Magyar Örökség díjban részesült. itthon.ma 2017. április 5.A Soros-egyetem és a magyar érdekekA kilencvenes évek legelején, midőn magyarországi felsőoktatási intézmények padjait koptattam, huszonéves nemzeti konzervatív fiatalként elég sokat vitatkoztam diákokkal s tanárokkal egyaránt. Persze nem úgy, ahogy manapság dívik, amikor az ember kapkodja a fejét, hogy mit meg nem engednek maguknak már a gimnáziumi diákok is a tanárokkal szemben, hanem a kölcsönös tisztelet alapján. Az akkori egyetemi közhangulat abszolút balos volt, a jogon, a filozófián és a politológián egyaránt, de a diákok között is az MSZP és SZDSZ szimpatizánsok voltak többségben. (Kéri László megkérdezte egy hivatalos tanóra keretében 1994 tavaszán tőlünk, hogy kire fogunk szavazni, s milyen okok alapján. Nem volt kötelező válaszolni csak az okokat firtató kérdésre. De mindenki vállalta a véleményét. Egy MDF szavazó volt rajtam kívül - aki egyébként a MIÉP-re adtam volna voksomat, ha esélyes lett volna a bejutása, meg ha lett volna szavazati jogom, de akkor a párt még listát sem tudott állítani minden megyében - tán két fideszes, az összes többi, tucatnyi évfolyamtárs az MSZP-re és az SZDSZ-re tervezett szavazni.) A fő vitatéma persze a nemzeti értékekhez és nemzeti érdekekhez való viszonyulás volt. Schlett István, akinek politikai preferenciája meghatározhatatlan volt, egy ilyen parázs vitákat is hozó óra után megkérdezte tőlem, hogy miért gondolom úgy, hogy abban a multipoláris erőtérben, amiben az ember mozog, épp a nemzeti vs nemzetellenes-nemzetsemleges tengely lenne kiemelkedően fontos. Tőlem telhetően igyekeztem elmondani, hogy ennek a kérdésnek a sorsformáló, tudatbefolyásoló emberek esetében különleges a jelentősége, hiszen a politikai cselekvés minőségével, irányultságával és így a történelem alakulásával értelemszerűen összefügg. (Akkor nem hoztam fel példának, pedig frappáns lett volna: ha 1918 őszén nem kerül hatalomra egy olyan, politikai kalandorokból álló, dokumentálhatóan kívülről vezényelt társaság Károlyi Mihály vezetésével, melynek a nemzeti érdekek abszolút mellékesek voltak, hanem Tisza István veszi kézbe a kormányrudat, és a hadsereg gyors ütemű leszerelése helyett visszavonja a magyar vezényletű csapatokat a történelmi határok mögé, majd minden erővel védi azokat, akkor egészen másutt húzódnának ma a határok. Ennyit számíthat az, hogy egy politikai elit értékhorizontja mit fogad be és mit nem.) E kérdés pártokat metszett akkor keresztbe, kiválások sorozatának, új pártok alakulásának volt egyik fő motorja. Eladdig, amíg lassan kialakult a mai helyzet, midőn a nemzeti érdekek tekintetében elég nagy biztonsággal beazonosíthatóak a magyar pártok. A Jobbik megalakulásának, programjának és politikai megnyilvánulásainak tengelyében a nemzeti érdekek és értékek állnak akkor is, ha a pártnak az utóbbi évben tett egyes lépései erősen vitathatóak. (Lásd a bevándorlásügyi népszavazást, az azt követő alkotmánymódosítás elbuktatását vagy egészen frissen az agresszív, „Ti dolgoztok – ők lopnak” plakátkampányt. A Jobbik – Fidesz viszony totális elmérgesítésében való közreműködés nem szolgálja a nemzet érdekét.) A Fidesz minden mulasztása és hibája ellenére, sokkal hangsúlyosabban képviseli nemzetközi fronton a magyar és az európai érdekeket, mint bármelyik kormányzat korábban, beleértve az Antall-kormányt és az első Orbán-kormányt, belpolitikai síkon is vannak nemzetépítő lépései. Az LMP ebből a szempontból nehezen besorolható, politikája a nemzeti érdekek szempontjából nem koherens, részletes és mélyreható elemzése külön írást igényelne. A magukat balra soroló ellenzéki pártok (MSZP, DK, Együtt, PM) egyértelműen nemzetellenes, idegen érdekeket szolgálnak, lényegében a globális háttérhatalom helyi képviseleteként működnek. Nem véletlen, hogy a CEU, a Soros György által alapított Közép-európai Egyetem kérdésében is alapvetően a nemzeti érdekekhez való hozzáállás diktálja az egyes szereplők magatartását Magyarországon. Annál szomorúbb, hogy Erdélyben jószándékú, a nemzeti értékek iránt egyáltalán nem közömbös, sőt, egyes esetekben azokat őszintén szolgáló emberek is a CEU mellett nyilatkoznak meg. Lehet ennek oka, az, hogy beveszik azt, hogy Victor Ponta majd a magyar egyetemek ellen fog hasonló törvényt kezdeményezni, mintha a románok magatartását a magyaroké határozná meg. (Pedig ez csak a látszat. A román fél a pillanatnyi vélt vagy valós érdekeinek megfelelően húzza vagy nem húzza elő a magyar kártyát. Emlékezetes, hogy micsoda hörgés volt Bukarestben Antall József 1990-es, tizenötmillió magyart emlegető kijelentése alkalmából, bezzeg, amikor Orbán Viktor lényegében ugyanazt mondta 8 évvel később, akkor hallgattak mint a csuka és kivártak. Ugyanez áll az első, a szocialisták által szervezett magyar-magyar csúcsra, amiből a románok nemzetközi botrányt kavartak, míg az annál sokkal erőteljesebb lépés, a Magyar Állandó Értekezlet megalapításakor csend volt. Számtalan más példa is említhető lenne, mind a hallgatásra, mind pedig arra, mikor semmiből kreálnak ügyet - pl. Tőkés László ellen a védhatalmi kérdésben indított offenzíva vagy a kézdivásárhelyi mondvacsinált terrorista-ügy - mert a politika boszorkánykonyhájának méregkevergetői úgy vélik, szükség van egy kis magyarellenes hangulatkeltésre.) A CEU-ra visszatérve, ez az oktatási intézmény egy szabályos agymosoda, mint ahogy kisebb-nagyobb mértékben a társadalomtudományi egyetemek nem kis része az. A diákok nagy része képtelen az önálló gondolkodásra és a csoportnyomás áldozatává válik. Egészséges gondolkodású vidéki gyerekek sorát említhetném, akik normális értékrenddel mentek Kolozsvárra, Budapestre vagy netán az Egyesült Államokba, majd onnan a kozmopolita libertinizmus öntudatos katonáiként kerültek ki. Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség társadalomtudományi képzésre, de azt viszont igen, hogy egyik legfontosabb nemzetpolitikai imperatívusz az egyetemeken a nemzeti gondolkodásnak nagyobb teret biztosítani, az olyan intézmények működését pedig lehetetlenné tenni, ahol kifejezetten a nemzet gondolkodást ássák alá (ál)tudományos eszközökkel, sorozatban gyártva a nemzetellenes vélemény-multiplikátorokat. A CEU ez utóbbiak ideáltípusa. A legtisztábban ebben a kérdésben a Jobbik alelnöke, Toroczkai László fogalmazott, terjedelmi okokból sokfelé elérhető, tömör és velős nyilatkozatának csak az utolsó mondatát idézem: ”rendszerváltozás csak úgy lehet, ha Soros minden csápját levágjuk, a méregkeverő egyetemét és agymosó médiumait éppúgy, mint a törvénytelen és erőszakos migrációt segítő szervezeteit.” Az CEU elleni kormányzati fellépés nemzetpolitikailag hasznos, előremutató és bátor. Bármit is mondjanak a jóindulatú, naiv megtévesztettek, a lényeglátás ellen beoltottak vagy azok, akik közvetlenül a globális háttérhatalom egyik nyílt színi megjelenítőjének, Soros Györgynek valamelyik NGO-jától kapják a fizetésüket. Borbély Zsolt Attila / itthon.ma/szerintunk 2017. április 23.Győztes szemléletű magyarságtörténetA nagy érdeklődésre való tekintettel újra Nagyváradon tartott előadást múlt csütörtökön Bíró András Zsolt antropológus kutató, a Kurultáj – Magyar Törzsi Gyűlés főszervezője. A magyarság múltja, jelene és jövője a nemzetstratégia tükrében című előadást a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében tartotta meg Bíró András Zsolt április 20-án, csütörtökön délután hat órai kezdettel. A vendéget meghívó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének a nevében Csomortányi István, az EMNP megyei elnöke kifejtette, hogy Nagyvárad egy kultúrharc terepe, ezért nem mindegy, hogy a helyi magyarság milyen történelmi ismeretekkel rendelkezik, illetve az sem, hogy miképpen viszonyul saját múltjához, ezért fontos erősíteni a magyarságtudatot. Nem vesztes, győztes Ennek a célkitűzésnek a jegyében tartotta meg előadását Bíró András Zsolt, aki nem egy témát, történelmi korszakot mutatott be, hanem végighaladt a hunok, majd a magyarok történetén, kiemelve néhány sorsfordító momentumot. E rövid cikk keretében lehetetlen összefoglalni az elhangzottakat, csak jelzésszerűen említjük meg azokat a mozzanatokat, amelyek során megmutatkozott Bíró András Zsolt sajátos, a nemzettudat erősítését célzó múltinterpretációja. Például felhívta a figyelmet arra, hogy a magyarok a kalandozások korában (9–10. század) bizonyítottan negyvenhét hadjáratot indítottak, és ezek közül csak kettőt veszítettek el. „Azt, hogy Merseburgnál és Augsburgnál a magyarok vesztettek, ezt mindenki tudja, de a többi negyvenöt hadjáratot ki ismeri?” – tette fel a kérdést az előadó. Ugyanennek a korszaknak a jelentős eseménye a 907-ben vívott pozsonyi csata, amelyről alig hallani a magyar történelemkönyvekben, noha annak a győztes csatának köszönhető az, hogy ma is létezik a magyarság. A szemlélet a fontos Bíró András Zsolt a későbbiekben kifejtette, hogy a tatárjárást, ami az elnevezésével ellentétben mongol hadjárat volt, szintén az országot összeroppantó hadjáratként tanítják a történelemkönyvek, amiből az előadó szerint csak annyi igaz, hogy ott, amerre a mongolok jártak, mindent elpusztítottak, de Magyarországot, a környező államoktól eltérően nem tudták elfoglalni, II. Béla királyt nem tudták elfogni, így az országot újjá lehetett építeni a támadás után. Véleménye szerint a mohácsi csatavesztés is túl van hangsúlyozva, hiszen, mint mondta, Mohács után a törökök még évekig nem is mentek Budára. Magyarország tragédiáját akkor nem a mohácsi csatavesztés okozta, hanem a belső széthúzás és a Habsburgokkal kötött „balfék” szerződés. Ugyanez érvényes Trianon esetében is, hiszen az előadó szerint az első világháborút Magyarország nem vesztette el, elvégre a magyar csapatokat az ország határaitól távol levő csataterekről kellett hazahívni, ezzel szemben a nagy háború végén a Károlyi Mihály, majd Kun Béla nevével fémjelzett, az előadó szerint belső ellenségnek tekintett erők politikája vezetett Trianon tragédiájához. Pap István / Erdély.ma; erdon.ro 2017. április 27.Mindig ugyanazokLáthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást Ágoston Balázs szerint, akinek elemző és összegző írása a Magyar Demokratában jelent meg, alább olvasható. A Budapest utcáin hangoskodó szélsőliberális csoportok és az őket uszító-felkészítő háttér-agytrösztök végső célja, hogy társadalmi támogatottság híján szükség esetén erőszaktól sem visszariadva, puccs-szerűen megragadják a hatalmat. E jakobinus-bolsevik lelkület és módszertan XX. századi történelmünk során országvesztést és valóságos diktatúrákat eredményezett, Európa-szerte kormányokat buktatott, és ma is országokat taszít zűrzavarba. Hazánk és nemzetünk léte a tét. A nemzetellenes balliberális politikai tábor 2010-ben összeomlott, legalábbis ami a reguláris, pártszerű megjelenési formáit illeti. Elaggott, szellemileg leépült politikusai ma már közröhejt sem váltanak ki a nagyközönségből. Ezért a háttérhatalom globális és helyi rezidentúrái új szereplők után néztek. Mivel vezéregyéniséget, karizmatikus személyt egyelőre nem leltek, stratégiájukat harsány propagandára és az arctalan tömeg, a hasznos hülyék felhergelésére építik. Mindig harcolnak valamiért: a hetente eltemetett sajtószabadságért, a tartalmilag soha meg nem határozott, egyébként Magyarországot rendre tragédiába sodró köztársaságért, a nemi identitásukban sérült emberek „jogaiért”, a balliberális történelmi narratíva egyeduralmáért, az illegális migránsok ellenőrzés nélküli beengedéséért, mostanában épp egy magát egyetemnek nevező, igencsak kétes körülmények között működő oktatási intézményért, illetve nagyjából minden ellen, amit a biztos társadalmi támogatottsággal rendelkező magyar kormány tesz. Ütemet diktálnának E békétlen lelkek jól ismertek a történelemből, mint ahogy a háttérben szervezkedő megszállott ideológus típusa sem új. Raffay Ernő történésznek a szabadkőművesség magyarországi aknamunkáját feldolgozó, gazdagon adatolt, tényeiben cáfolhatatlan, ezért vita helyett szervezetten elhallgatott munkáiból pontosan tudjuk, hogy a cél már a XIX. század utolsó évtizedeiben is a keresztény és nemzeti gyökerek szétszaggatása, Magyarország magyar jellegének megszüntetése volt. E cél érdekében titkos akciókra és nyílt színi felforgatásra egyaránt sor került. Ady Endre Új, tavaszi sereg-számla című versében, melyet a korabeli konzervatív közbeszéd által csak Galíciai Körnek hívott Galilei Körnek ajánlott, a Láz ifjú seregének nevezi e radikális budapesti szabadkőműves páholyok által a nyilvánosság előtt, de a valós hátteret elfedve működtetett egyletet (tagja volt többek között bizonyos Rákosi Mátyás), melynek küldetése a magyar lelkek manipulálása, megtévesztése, idegen érdekűvé asszimilálása. „…mink nézetjük most vele a világot”, teszi egyértelművé a célt Ady, hozzátéve: „meg kell tanulni a mi ütemünk.” Sajnos 1918 őszén a háborús összeomlás és a szabadkőműves propaganda által az egekig korbácsolt elkeseredettség nyomán voltak, akik az ő ütemüket verték. És mivel a kritikus pillanatban a történelmi politikai elit bénultan tűrte a végzet beteljesedését (maga gróf Tisza István volt miniszterelnök fatalistaként fogadta az életére törő terroristákat, ahelyett, hogy revolverével ártalmatlanná tette volna őket, hogy a nemzet élére állva mentse a menthetőt) a valóságos támogatottságot nem élvező puccsisták – a mentálisan sérült hazaáruló Károlyi Mihályt maguk előtt tolva – ideig-óráig kezükbe kaparintották az ország irányítását. Tormay Cécile Bujdosó könyvéből, e remekbe szabott irodalmi naplóból tudjuk, hogy ezek a hónapok a legsötétebb csőcselék rémuralmát hozták, s 1919 márciusában eljött a mélypont, amikor Kun Béla egyenesen a börtönből került az ország élére hasonszőrű társaival együtt. Az első magyarországi kommün véres terrort, bestiális gyilkosságok sorozatát, hazánk magyar történelmi jelképrendszerének meggyalázását és végül soha nem látott országvesztést hozott. A Szamuely-féle Lenin-fiúk – bár csak körülbelül kétszázan voltak – rettegésben tartották a magyarok millióit, és a maguk embertelen küldetéstudatával igyekeztek a saját képükre formálni Magyarországot. Nem csoda, hogy országszerte több helyen lázadások törtek ki az életidegen ideológia jegyében dúló vörös rendszer ellen, ami 1919 nyarának végére össze is omlott. Újra jöttek a Kun Bélák Mintegy negyedszázév ellentmondásoktól terhes, de alapvetően és összességében helyes irányú konzervatív, jobboldali, a szerves magyar történelembe visszakapcsolódó kurzust követően aztán a szovjet ármádia árnyékában visszatértek a vörösök, és bár – kezdve az 1944 decemberében a megszálló Vörös Hadsereg által Debrecenbe összeterelt, senki által soha meg nem választott „nemzetgyűléstől” – valóságos társadalmi támogatottságot ezután sem tudhattak magukénak (az 1945-ös, egyébként legitimnek aligha nevezhető választáson a kommunisták mindössze 17 százaléknyi voksot kaptak, és az 1947-es, több jobboldali párt kizárásával és kékcédulás választási csalásokkal tarkított megméretésen is csak 22,25 százalékot szereztek), mégis kezükbe kaparintották a meghatározó pozíciókat, hogy a látszatdemokrácia kulisszái mögött Rákosi és társai azonnal véres leszámolásokra indítsák terrorkommandóikat. Az 1956-os nemzeti fölkelés és szabadságharc idegen fegyverek segítségével történt leverése után, mint közismert, véres megtorlás következett, és bár a nemzet többsége ama lázas-bizakodó napokban a hercegprímásként jog szerint államfői szerepkörben fellépő Mindszenty József bíborostól remélte a kibontakozást, majd a Munkástanácsokban látta a kommunista diktatúra leépítésének lehetőségét, a vörös rendszer emblematikus figurája, Marosán György hírhedt mondata („mától kezdve lövünk”) világossá tette, hogy a kommunisták továbbra is fittyet hánynak bármiféle társadalmi legitimitásra, és nem tűrnek meg más gondolatokat, más irányzatú politikai erőket. E felfogás az 1980-as évek végén lezajlott rendszerváltozás során sem változott, pusztán annyiban módosult, hogy a hamis és kíméletlen élcsapat-tudat az elaggott kommunista vezérektől a jórészt belőlük szocializálódott balliberális SZDSZ-hez került. Mentalitásukat jól jellemezte a cinikus és kirekesztő „SZDSZ vagy Mucsa” fordulat, azon rögeszméjük eszenciája, mely szerint ők, és csakis ők hivatottak közéletet, politikát szervezni Magyarországon. Bizony ez a Galilei Kör és a bolsevik kizárólagosság jól ismert hangja volt. „Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka”, figyelmeztette népét a Magyar Rádió Vasárnapi újság című műsorának 1990. január 14-i adásában elhangzott jegyzetében Csurka István. A magyar írónak sajnos igaza lett. Jöttek a Kun Bélák, a galilelisták, és az SZDSZ úgy kormányzott összesen három ciklusban, hogy soha nem nyertek választást, sőt, gyakran épp csak megugrották a parlamenti küszöböt. Mégis kulcspozíciókat kaparintottak meg a köztársasági elnöki poszttól a belügyi tárcán és az oktatásügyön át a gazdasági irányításig. A szocialisták hozták a bamba, arctalan, megvezetett tömeget, az SZDSZ pedig irányított – 2010-re meg is lett az eredménye. Harc a nemzetek ellen És ma sem történik más: a Kun Bélák – mivel választás útján nem képesek rá – zavarkeltéssel, felforgatással, erőszakkal igyekeznek megrendíteni a stabil kormánytöbbséget. A mai Lenin-fiúk és –lányok maroknyian vannak csupán, de középszerű, éhes kalandorok, narcisztikus zavarodottak és hasznos idióták sokasága tapad hozzájuk, akár a legyek a légypapírra. Gulyás Márton ismeretlen státusú nárcista maga mondta el egy 30 perces, végtelen hosszúságúnak tűnő öntömjénező videóüzenetben egy magát radikális anarchista baloldalinak nevező létforma társaságában, hogy választáson nem lehet megverni a jelenlegi kormányt, ezért „attraktívabb” akciókra van szükség. Ezeket pedig ugyanúgy a felszín alatt szerveződött globális hálózatok módszertana alapján valósítják meg, mint ezelőtt száz-százhúsz évvel. A szabadkőműves eszmény ugyanaz: népek, emberfajták összekeverése, minden helyi nemzeti, vallási, kulturális sajátosság megszüntetése, s az ekképp mesterségesen létrehozott, nyitottnak és plurálisnak hazudott „új társadalom” ideológiai kizárólagossággal történő irányítása. E folyamat útjában állnak az önépítő nemzetállamok, köztük Magyarország, melynek kormánya a balliberális-szabadkőműves eszménnyel szembemenetel. Ezért támadja 2010 óta nem szűnően, a jövő évi parlamenti választásra tekintettel pedig most éppen fokozódó intenzitással hazánkat a globális háttérhatalom és annak helyi ügynökei. A forgatókönyv mindig ugyanaz: úgynevezett nem kormányzati, magukat civilnek mondó szervezetek (non-governmental organization, NGO) marginális vagy gyakran látszólag rokonszenves ügyekre (környezetvédelem, az elesettek segítése, és így tovább) szakosodva vezényszóra mozdítható, külföldről pénzelt egységfronttá állnak össze, igyekezve mondvacsinált ürügyekkel fellázítani az erre fogékony embereket. Közép-Európában leginkább George Soros magyarországi születésű amerikai zsidó tőzsdespekuláns sötét alakja sejlik fel ezek hátterében. Az ő Nyílt Társadalom Alapítványa az 1980-as évek első felében hatolt be Magyarországra, felkarolva, támogatva és ideológiával is ellátva az akkori ellenzéki szervezetek jó néhány későbbi vezéralakját. Igen, Orbán Viktor is Soros-ösztöndíjas volt közel harminc évvel ezelőtt, ám ő azok közé tartozik, akik idejekorán felismerték a spekuláns milliárdos ártó szándékát, és szembefordultak törekvéseivel. Nem véletlen, hogy a felforgatók gyűlöletének legfőbb céltáblája évtizedek óta a magyar miniszterelnök, akit nagyon szeretnének megbuktatni, hogy saját embereiket ültethessék a hatalomba. Mert ez a cél: ha lehet, választáson, ha nem lehet, hát fondorlattal, erőszakkal megszerezni az országok irányítását, legalábbis befolyásolni a folyamatokat. Ez történt 2000 őszén Szerbiában: az azóta meghalt Szlobodan Milosevity eltávolításában főszerepe volt az Egyesült Államok kongresszusa által alapított Alapítvány a Demokráciáért (National Endowment for Democracy, NED) nevű szervezeten keresztül összesen 41 millió dollárral támogatott Otpor (Ellenállás) nevű szervezetnek. Ugyanez történt a 2003 lezajlott grúziai „rózsás forradalom” idején, 2004 őszén, majd 2014 februárjában Ukrajnában, és hasonló kísérlet zajlott 2006 márciusában Fehéroroszországban – itt azonban nem sikerült kormányt buktatni. Fénycsóvát rájuk! Magyarországon is biztosnak és megingathatatlannak tűnik a kormány, ám számolni kell azzal, hogy az infantilizmust sem nélkülöző anarchista akciók kezelhetetlenné válnak. A módszerek ugyanis egy Oroszországból Amerikába bevándorolt ortodox zsidó család egyetlen életben maradt fia, Saul Alinsky (1909–1972) marxista író és „közösségszervező” boszorkánykonyhájából származnak. Neki rögeszméje volt politikai tényezővé emelni a csőcseléket, ennek jegyében több amerikai városban sikerrel lázította fel a néger és latin gettók lakosságát. Saját szavai szerint totális háborút folytatott a kirekesztettség ellen, olyan háborút, amiben nincsenek szabályok, és főleg nincs fair play. Eszköztárából ízelítőt adott lapunk múlt heti száma (Készülnek a háborúra, Demokrata, 2017. április 19.) Az efféle módszerek ellen azért nehéz védekezni, mert a végtelenített provokációk célja épp az, hogy az önmagukban nem túl komoly konfliktusok eszkalálódjanak, és így megrendüljön a nemzetállam. Óriási türelemre és önuralomra van tehát szükség most, amikor a silány pimaszság láttán egyébként okkal-joggal viszket a józan magyar többség tenyere. A hatásos ellenszer az információ, a felvilágosítás lehet. Igen helyes nemzeti önvédelmi lépés, hogy a jövőben az úgynevezett civil szervezeteknek bizonyos összeg fölött törvényes kötelezettségük lesz nyilvánossá tenni, milyen külföldi forrásokból kapnak pénzt. Láthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást. itthon.ma/szerintunk 2017. április 30.Aláírásgyűjtések ErdélybenA rendszerváltás után az anyaország szellemi életében a balliberális világnézet, a kozmopolitizmus, a nemzetellenesség szinte egyeduralkodó volt. A Kornis Mihály által emlegetett ötezer értelmiségi, akivel szemben nem lehetett politikát csinálni, akik megmondták, hogy ki a náci, és ki a demokrata, hosszú időn keresztül egyszerre rendelkezett hermeneutikai hatalommal (ők határozták meg a szavak értelmét), a politikai tabukijelölés hatalmával és bizony ők húzták meg a szalonképesség határait is. Ha valaki ezeket a határokat átlépte, nem ritkán országos hajszát is indítottak ellene. Ennek csúcsa volt a Csurka István elleni hajtóvadászat, melynek legemlékezetesebb pillanatában Kerényi Imre, akkor még az SZDSZ szekértolójaként azt javasolta, hogy az írót őrületbe kell kergetni a lelki terror eszközeivel. E társaság, amikor nagyon határozottnak és ellenállhatatlannak akart látszani, nekifogott aláírásokat gyűjteni különböző ügyekben. Hatalmának leáldozása után is megmaradt bennük az önlistázásra való hajlam. Legabszurdabb talán a zámolyi cigányok melletti aláírásgyűjtésük volt. Erdélyben ismereteim szerint az első „magyar belpolitikai”, „fesztív” aláírásgyűjtésre a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadását követően került sor eszmeileg azonos körben. A lényeges különbség az, hogy Erdélyben soha nem voltak ezek az erők meghatározóak, bár tény, hogy sajnálatos módon nő a befolyásuk ahelyett, hogy csökkenne. A balliberális értelmiség nem tudta elfogadni, hogy az RMDSZ politikáját a továbbiakban elvi síkon az autonómia és a belső önrendelkezés gondolata fogja meghatározni. Kiáltványukban egy sor testetlen és alaptalan vádat fogalmaztak meg az RMDSZ vezetésével szemben, nyilvánvaló módon nem a nyilatkozat elfogadását ellenző, de a csoportnyomás hatására végül megszavazó Domokos Gézát értve ezalatt, hanem a radikális fősodort, akiket Cs.Gyímesi Éva az egyik írásában nevesített is, a Tőkés László, Szőcs Géza, Csapó József, Patrubány Miklós, Borbély Imre ötösfogatra gondolt, de nyilván ide értette mindazokat, akik az autonómiagondolat elfogadtatásában élen jártak az elnökségen és a Küldöttek Országos Tanácsán belül. (Mindenképpen meg kell említeni Toró T. Tibor nevét, aki már akkor elnökségi tag volt, de Kolumbán Gábor volt alelnök is inkább ehhez a csapathoz tartozott.) A liberálisok szabályos sajtó-össztüzet zúdítottak az autonomistákra, melynek hangulati aláfestését szolgálta az említett aláírásgyűjtő akció. A szöveg populista hangvétele és mondvacsináltsága* a magyarországi Demokratikus Chartát idézte. Bevezető szövege mintegy összefoglalását adja mindazon gyanúsítgatásnak és vádaskodásnak, amit az akció szereplői tanulmányaikban részletesen kifejtettek: “az RMDSZ vezetőség egy részének”(...) nincs áttekinthető irányvonala, döntéseit rögtönzés jellemzi. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem támaszkodik a valóság alapos ismeretére, nem veszi figyelembe a romániai magyarok összes rétegeinek és csoportjainak mindennapi érdekeit, nem számol a romániai társadalom politikai éretlenségével. Sőt, inkább úgy tűnik, a közéleti kultúra hiányát arra használja fel, hogy politikai akaratát - akár a társadalom valós érdekeinek rovására - minden áron érvényesítse. Gondjaink egészét átfogó hiteles érdekvédelmet elhanyagolva, a mai vezetés egy része az RMDSZ-t saját homályos politikai ambícióinak eszközévé próbálja tenni. (...) a közelgő kongresszust a vezetőség szóban forgó része nem közös problémáink megvitatására, hanem arra kívánja felhasználni, hogy a maga számára végképp megtisztítsa a terepet mindazoktól, akik útjában állnak átláthatatlan politikai elképzeléseinek.” Holott a valóság mindennek ellenkezője volt. Akikre ők céloztak, azoknak volt igazán átgondolt és áttekinthető irányvonala, azok folytattak következetes, értékelveken alapuló politikát. Ők álltak két lábbal a földön, ismerték az ellenfelet, indultak ki a realitásból, ők képviselték az erdélyi magyar társadalom valós érdekeit, a kongresszust, pedig, mint azt egyébként a történelem igazolta, nem pozíciószerzésre kívánták felhasználni. Jelöltjük, Tőkés László vissza is lépett, átadva a terepet Markó Bélának, abban bízva, hogy így megteremtik a közös bizalom alapját, s együtt építhetik majd az autonómiát. Lovas Istvánnak egyik vesszőparipája, hogy mindent meg kellene tenni, amivel az ellenfél megvádol minket. Ezesetben is ez juthat eszünkbe. Lehet, hogy ezt kellett volna tenni: megtisztítani a terepet a román hatalom beépített embereitől, a gyáváktól, a megvásároltaktól az asszimiláltakról. De az autonomisták idealisták voltak, abból indultak ki, hogy a másik oldal emberei is partnerek a közös nemzetépítésben és méltányolják a példás önmegtartóztatást. Nem kellett sokat várni a csalódásra, a labancok már az első Szövetségi Képviselők Tanácsa gyűlésen felrúgták azt a belső egyezséget, miszerint a vezető pozíciók betöltésekor a két szárny hatalmi egyensúlyát fogják figyelembe venni, és saját jelöltjüket ültették a testület elnöki székébe. De nem ez volt a fő probléma, hanem az, hogy nem képviselték az autonómiát, hogy Neptunban besegítettek a román hatalom imázs-ápolásába, hogy támadást indítottak Tőkés László ellen Nagy Benedekkel az élen, hogy nem tették meg az autonómia irányában azokat az önépítő lépéseket, melyek nem ütköztek a román közjogi szabályozásba (nemzeti kataszter, belső választások, autonómia-statútumok). A nyilatkozatot bő tucatnyian szignálták, köztük Bányai Péter, Cs. Gyimesi Éva, Fey László, Eckstein Kovács Péter és Magyar Nándor László (ők ketten egyébként megszavazták a Kolozsvári Nyilatkozatot!), Szilágyi N. Sándor. Végül nem tudhattuk meg hány aláírást sikerült összegyűjtsenek, a szóbeszéd szerint azért, mert annyira kevés szignó került irományuk alá, hogy kellemetlen lett volna azzal a nyilvánosság elé állni. Aláírásgyűjtés György Attila ellen és mellette A magyarországi liberális hisztisek aláírásgyűjtését idézte az az eset is, amikor a magyarországi balliberális oldal bensőséges kapcsolatot ápoló nagyváradi RMDSZ-szervezet meghívta Demszky Gábort előadást tartani s egy helyi aktivista nem férkőzvén közel Demszkyhez, a szervezőt köpte le. 2005-öt írtunk még igen közel volt a 2004-es népszavazás, melynek alkalmával, az MSZP és az SZDSZ a határon kívül élő magyarok ellen uszított. Finoman szólva egyik párt sem volt népszerű akkortájt tájainkon. (Ma sem népszerűek.) Az ügyben György Attila, jeles székely-csángó író, szerkesztő, publicista írt egy őszinte hangú szöveget a nemzetellenes politika képviselőiről. György Attila azon ütközött meg joggal, hogy „akad épeszű erdélyi – na jó, partiumi – ember, aki képes meghívni ezt a politikai szellemlovagot, aki úgy érzi, ez hiányzott a mi életünkből igazán.” A köpködéssel kapcsolatban pedig így nyilatkozott: „Nos, a köpködést nem tartom úri gesztusnak, de azért meg kell mondanom, ez esetben kifejezetten érthető, sőt helyeslendő a nagyváradi srác gesztusa, aki leköpte Demszky beszélgetőpartnerét.” Érdemes lenne a teljes írást újraközölni, de az egyensúlytalanná tenné az elemzést, szorítkozzunk még egy idézetre. „Egyébként meg tanulságos ellátogatni az SZDSZ (– már a puszta szó leírása is némi heveny rosszullétet okoz –) honlapjára. Nem föltétlenül mazochizmusból, hanem azért is, hadd lássuk meg, mennyire tisztelik e derék emberek a másságot, mennyire toleránsak, nyitottak. Van ott egy tanulságos közvélemény-kutatás. E sorok írásakor például, kedd délben, a magyar liberális párt honlapján, úgy tűnik, olvasóinak 91%-a szerint a cigányoknak vérében van a bűnözés, 82% szerint a drogosokat börtönbe kell zárni, 81%-uk határrevíziót szeretne (Istenem, túl szép, hogy igaz legyen!), sőt 21% szerint az asszonyt is nyugodtan lehet verni. Többet nem is szemelgetek innen, ha komolyan gondolná ezt a törpepárt, komolyan mondom, szinte már szimpatikusak lennének. De persze nem, a magyar liberálisokat egyetlen dolog tartja össze, na persze a lopott szajrén kívül: ez pedig a magyarság gyűlölete. Mindennek gyűlölete, ami magyar, ami méltóságteljes, ami szent, ami hagyományos. Ebbe a gyűlöletbe fognak belepusztulni. Előbb-utóbb. Remélem előbb, mint utóbb, mert azért nekünk sincs túl sok időnk.” Kemény szavak, de nehéz velük vitatkozni. Nem meglepő, hogy az erdélyi balliberálisok elérkezettnek látták az időt egy kis hangulatkeltésre, aláírásgyűjtést indítottak György Attila valamint az írásnak teret adó főszerkesztő, Kozán István ellen. Válaszképpen, jómagam indítottam egy ellenaláírás-gyűjtést György Attila mellett, részben azért, mert ez így volt korrekt, igazságos, és ez következett György Attilával akkor már tíz éve ápolt barátságunkból, részben azért, mert elfogadhatatlannak tartottam, hogy a történelmi hátterű erdélyi tolerancia-kultúrából egyesek a kozmopolitizmus és a nemzetellenesség szalonképességét vezessék le. Hadd idézzek ebből is, annak ellenére, hogy az önidézet alapesetben kerülendő: „Nemzet és demokrácia – két elválaszthatatlan fogalom. A klasszikus liberalizmus volt az, mely e kettőnek a történelmi egységét megteremtette. Nem véletlen, hogy sokakban megütközést keltett, amikor a rendszerváltás után a magát liberálisnak mondó párt, a Szabad Demokraták Szövetsége és annak média-holdudvara egyre több megnyilvánulása ütközött nyilvánvaló módon a nemzeti érdekekbe. Mert nemzeti érdek a magyarság lelki, szellemi és gazdasági erejének, lélekszámának gyarapítása, a véderő fenntartása és erősítése, a határokon átívelő közös nemzetstratégia megfogalmazása. Mit tett ehhez képest az SZDSZ és médiabirodalma? Nevetségessé próbálta tenni azokat, akik már évtizedekkel ezelőtt a mára már aggasztóvá vált népességfogyásról beszéltek. Szabályos hadjáratot indított a magyarság szent jelképei és szimbólumai ellen. A Szent Korona micisapka vagy tökfödő az ő víziójukban, Szent István jobbja „tetemcafat”, a magyarság „bűnös nemzet”, „utolsó csatlós”, a magyar történelem „téves döntések terepe”, a turul „dülledt szemű tojószárnyas”, Jézus „zsidó fattyú” az Árpád ház zászlaja pedig „nyilas” jelkép. Gazdasági síkon támogatta a magyar nemzeti vagyon elkótyavetyélését, idegen kézbe juttatását. A katonapolitika területén szellemi elődjéhez, Károlyi Mihályhoz hasonlóan a szinte teljes leszerelést támogatta. A nemzeti integrációt és a Kárpát-medencei szintű magyar nemzetstratégia megfogalmazását pedig ott torpedózta meg, ahol tudta: előbb az önfeladó alapszerződések megkötését szorgalmazta a határon túli magyar nemzetrészek explicit tiltakozása ellenére, ellene szavazott a státustörvénynek, mely minden hibája ellenére az első olyan jogszabály volt, mely végre jogi kapcsolatot teremtett az idegen uralom alá kényszerített magyarok és az anyaország között, majd szemérmetlenül, gátlástalanul és hazugságot hazugságra halmozva kampányolt a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen. Az SZDSZ, mint párt fokozatosan elvesztette politikai támogatottságát, de időközben sikerült az 1990-ben még teli szájjal mocskolt MSZP-t a maga oldalára állítania és a maga képére formálnia a nemzetellenesség tekintetében.” Bár a Transindex kiértékelése szerint főként magyarországiak írták alá az idézett szöveget, a helyzet az, hogy erdélyi aláírók is voltak annyian, mint a másik oldalon (köztük nem kevés jeles közéleti szereplő), s mellettük még szép számú anyaországi, úgyhogy amennyiben elfogadjuk a Szabó Dezső-i elvet, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”, akkor ezt a meccset sikerült megnyerni. Aláírásgyűjtés Erdélyben a CEU mellett A minap a Soros egyetemmel kapcsolatban kezdett az „akadémiai szféra” aláírásgyűjtésbe. Sajnos a szöveget aláírták olyan oktatók is, akik a nemzeti oldalhoz, konkrétan az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz köthetőek. Nem kívánom őket nevesíteni, mert nem pellengérre állításuk a célom. Betudom lépésüket a csoportnyomásnak illetve annak, hogy vélhetően nem fogták fel az ügynek a politikai dimenzióját. Nem elképzelhetetlen, hogy a nemzetben gondolkodó oktatók egy része is érzékenyebbé válik szakmaiságnak nevezett kérdésekre. Például arra, hogy a CEU milyen tudományos fokozatokkal bíró oktatókat vonz Budapestre, hogy milyen színvonalas könyvtára van, stb. s azt pedig mellékesnek érzik, ha egyáltalán érzik, hogy ez az intézmény egy kozmopolita libertinus agymosoda. Az ellene való fellépés pedig bátor gesztus a kormány részéről. Mint ahogy azt sem érzik tán, hogy felülről nézve ez egy Soros - Orbán meccs, melyben egy nemzetben gondolkodó ember soha nem állhat Soros oldalára. Még akkor sem, ha Erdélyben talán azért is, mert Sorosnak a nemzeti érzést aláaknázó tevékenysége kevésbé ismert, s mert a magyarok esküdt ellensége, Corneliu Vadim Tudor is támadta, a mágnás neve nem cseng annyira rosszul, mint Magyarországon. Ha csak azt nézzük, hogy Európának a muszlim betolakodókkal való elárasztását teljes mellszélességgel, egyértelmű nyilatkozatok sorozatával és pénzzel támogatja, az éppen elég, hogy felismerjük benne kontinensünk több évezredes kultúrájának esküdt ellenségét. Aligha szükséges hosszan érvelni amellett, hogy az európai kultúra a nemzetek kultúrájának összessége, hogy a nemzeti kultúra volt a táptalaja mindannak a csodának, ami Európában megszületett. Ez ellen irányul a migránstömeg Európába való importálása. Takaró Mihálynak van egy remek metaforája erre: mennyire nem mindegy, hogy van egy kosár gyümölcsünk vagy egy nagy adag gyümölcsturmixunk. A metaforát tovább lehet gondolni, a gyümölcsöknek a magjából újabb növény sarjad, ami újra gyümölcsöt terem, míg a turmixból nem lesz újabb élet. Az eset kapcsán érdemes kitérni a Jobbik gyászos szereplésére is. Hadd emeljük ki előre Toroczkai László alelnököt üdítő kivételként, a pártvezetésből az egyedülit, aki az utóbbi időben a hajdani Jobbik értékelvűségének jegyében teszi nyilatkozatait. Ő figyelmeztetett arra is, hogy a Jobbik és a Fidesz testvérharcából a balliberális oldal kerülhet ki nevető harmadikként. Külön értékelendő az is, hogy miközben az elnök, Vona Gábor minden lehetséges alkalommal nekitámad a Fidesznek, a kormánynak és a kormányfőnek, alelnöke egyértelműen méltatta a kormány migránspolitikáját. Toroczkai volt, aki a CEU-ügyben is köntörfalazásmentesen leszögezte, hogy rendszerváltozás csak úgy lehet, ha Soros minden csápját levágjuk, a méregkeverő egyetemét és agymosó médiumait éppúgy, mint a törvénytelen és erőszakos migrációt segítő szervezeteit.” Mi sem lenne természetesebb, mint az, hogy egy olyan kérdésben, melyben a nemzetépítő erők pozíciója eleve kijelölt, a Jobbik legalább csendben maradjon. Abban is volt némi cinizmus, hogy a Sapientia-t emlegeti a Jobbik a CEU kapcsán, nehogy a kormány mellé álljon, az viszont, hogy a párt első számú hírportálja kárörvendően tudósítson arról, hogy Orbán vélhetően elszámította magát az ügyben, amikor segítséget remélt Donald Trumptól, annak egyik fő ellenfelével, Soros Györggyel folytatott vitájában, nos, ez azt jelzi, hogy a párt teljesen kifordult önmagából. Mindezt csak tetézte az, hogy a Jobbik nem szavazta meg a „Lex CEU”-t. Akkor azt hihettük, hogy nincs lejjebb. De mint kiderült, van: a Jobbik beállt a balliberális oldal mellé a szóban forgó törvény alkotmánybíróság elé utasításának ügyében. Amikor Soros György és Orbán Viktor között az utóbbi a fő ellenség, akkor ez már nem Pongrátz Gergely pártja. Visszatérve az aláírásgyűjtés és az erdélyi liberálisok témájára: „csapataink harcban állnak”. A korszellem sajnos a talajvesztett, gyökértelen, kozmopolita konzumidiotizmusnak kedvez, de reménykedjünk abban, hogy miként a török hódoltság idején Erdély volt a magyar gondolkodás, a magyar szellem, a magyar kultúra fő átmentési területe, most sem győznek a nemzeti gondolat ellenségei, hogy szorongatott létünkben azok, akik nem adják fel, akik nem engednek az etnosoviniszta nyomásnak, akik megmaradnak magyarnak, azok a nihil közepén, a balliberális kozmopolita propaganda ellenére is a hagyományos értékek, a nemzeti – keresztény gondolatkör hívei és gyarapítói maradnak. Akár gyűjtik az aláírást a nemzetellenségek Soros mellett, akár nem. * A mondvacsináltság alatt azt értem, hogy olyasmit követelnek nagy hangon, ami eleve adott vagy olyasmit, ami, bár jól hangzik, de megfosztva pejoratív fogalmazási forma-meghatározottságától, abszurd követeléssé válik. Helyszűke miatt csak pár illusztratív példát idéznék a szövegből: “ha tudod: sorsunk a Te szavadtól is függ, ha nem, akarod, hogy egy szűk kör kisajátítsa a döntés jogát, (...) ha azt akarod, hogy pártod ne legyen Tőled Idegen hatalom (...) ne félj kimondani és aláírásoddal itt igazolni mienkhez hasonló véleményedet!” Borbély Zsolt Attila / Kapu (Budapest) 2017. május 4.Strahl Zoltán, a hétköznapok hőseVannak sztárpolitikusaink, közíróink, ismert és népszerű közéleti szereplőink mindkét oldalon. Nevükre százak, ezrek vagy akár tízezrek mozdulnak meg. És ez jól is van így. Minden állampolgár egyéni felelőssége, hogy a gyalázkodó Dopemant tekinti példaképének vagy a Krisztus-szavú Papp Lajos professzort, Gyurcsányt vagy Orbánt, Károlyi Mihályt vagy Horthy Miklóst. Másrészt vannak a nemzetnek olyan elkötelezett, felkészült, cselekedni akaró és tudó tagjai, akik nem törekednek reflektorfényre, de akik konok kitartással teszik a dolgukat a maguk helyén: megkeresik az értelmes nemzetépítő feladatokat. Isten ments, hogy egyik kategóriát a másik ellenében játsszam ki, hiszen nagy szükség van mindkét típusú nemzetszolgálatra. Strahl Zoltán az utóbbiak közé tartozott. Bár, ha politikai pályára lép, ott is megállta volna a helyét az első vonalban. A kétezres évek legelején ismerkedtünk meg egy világhálós vitaoldalon. Saját néven jelentkezett be, nyílt sisakkal harcolt, vaslogikával, érvekkel, tényekkel, a nemzeti értékek és érdekek jegyében. Nem sok idő kellett hozzá, hogy személyesen is találkozzunk és életre szóló barátságot kössünk. Közvetlen közelről volt alkalmam figyelni, hogy egész élete a magyarság szolgálatáról szólt. Előbb a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom alelnökeként szervezte a lehető legnagyobb odaadással a Magyar Szigetet, majd elnökségi társaival megalakították saját szervezetüket: az Egyesült Magyar Ifjúság szövetségesével, az Erdélyi Magyar Ifjakkal közösen a gyergyószéki EMI-tábort hívta életre. E tábor mindmáig a legfontosabb ifjúsági nemzeti rendezvény Erdélyben, ahol nem a pártokráciáról szólnak az előadások, hanem a nemzeti létérdekekről. Az EMI megannyi nemzeti kezdeményezés (Wass Albert felolvasó-maraton, Trianon filmvetítés-sorozat, könyvgyűjtés Kárpátalja számára stb.) mellett a gyergyóihoz hasonló tábort szervezett Kenderesen, Kaposváron, valamint a Délvidék különböző helyszínein Adától Zentagunarason át Magyarkanizsáig, míg a szerb hatóságok lehetetlenné tették tevékenységüket. Strahl Zoltán a legeslegjobbak egyike volt. Megfontolt, bölcs, szakmailag felkészült. Ritka éleslátással bírt, de ugyanakkor bátor is volt, egyenes, következetes. Végtelen jóság és jókedv sugárzott belőle, egyfajta realista optimizmus. Szerény is volt, talán túlságosan az. Úgy vélem, szerénysége miatt nem közölte a formális médiában politológiai elemzésnek is beillő, zárt körben vagy nyilvános vitafórumokon megfogalmazott eszmefuttatásait. S mindezt nemcsak most mondják el róla többtucatnyian vagy tán több százan, amikor méltósággal, sőt, derűvel viselt súlyos betegség után itt hagyott bennünket ebben az árnyékvilágban, hanem már életében így tekintettek rá ismerősei és barátai. A határozott értékelvek olykor merevvé teszik sokak gondolkodását. Strahl Zoltán világnézetében megvoltak a rögzített értékcsomók, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy nyitott legyen az új gondolatokra, hogy hagyja magát meggyőzni a józan érvek által. Ő azt a világlátást, azt az életfilozófiát képviselte, amit az irodalomban Wass Albert jelenített meg a legmarkánsabban, s amit a nagy író szavaival egy sorban így lehet megfogalmazni: töretlen hittel ember és magyar. E gondolkodásmód dogmamentes és nem viseli el a pártszemellenzőt. Nem az a kérdés, hogy melyik eszmei irányzat mit mond egy adott helyzetben, nem az a fontos, hogy az ember jó konzervatívnak tűnjön környezete szemében, az meg végképp mellékes, hogy melyik párt mit hirdet, hanem az a lényeg, hogy mi szolgálja a nemzet ügyét. Ő is azt vallotta Széchenyi Istvánnal, Gömbös Gyulával vagy épp a hajdani miniszterelnök konok bírálójával, Szabó Dezsővel közösen, amit ez utóbbi így fogalmazott meg: „csak maga iránt vannak kötelességei s minden történelmi helyzetben olyan iránnyal, ideológiával, olyan véleményagyarral küzdhet” a nemzetek versenyében, „amely abban a történelmi helyzetben a legkönnyebben, a legbiztosabban juttatja a legtartósabb győzelemhez.” Emléke kötelez. Akik ismerték, szerették, netán együtt harcoltak vele, példaként tekintettek rá eddig is. És ez a jövőben sem lesz másként. Mély hite, jellemessége, nemzeti elkötelezettsége, mindenkori cselekvőkészsége, fáradhatatlan ügyszolgálata egyszerre erkölcsi mérce és motivációs erőforrás. Nem közhelyes fordulat, hanem szikár tény: velünk marad. Örökre. Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. június 8.Trianon tabuk nélkül1920. június 4-én budapesti idő szerint 16.32-kor a franciaországi Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon-kastélyban aláírták az első világháborút lezáró, Magyarországra vonatkozó ún. trianoni békeszerződést. Ennek tényei, számokban: a 325 411 km² összterületű Magyar Királyság széthullott, a 282 870 km²-es Magyarország területének 67%-át (Horvátországgal együtt 71%-át), lakosságának több mint a felét elvesztette, ami az 1910-es 18 264 533 főről 7 615 117 főre esett vissza. Az elcsatolt területekből a legnagyobb arányban Románia (102 613 km² – 31,78%), Cehszlovákia (61 646 km² – 18,9%) és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (42 541 km² – 12,87%) részesült. Kilencven évvel később, 2010-ben a trianoni tragédiára emlékezve június 4-ét a magyar Országgyűlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Az aradi Tulipán könyvesboltban kedden délután megtartott előadás ennek kapcsán idézte fel a történteket és hátterüket. *** Gyakran idézték-idézik Bonaparte Napóleont, aki azt állította (talán nem is először a történelem során), hogy a „történelmet mindig a győztesek írják” – többek között nyilván propagandisztikus céllal. Aztán a vesztesek is megírhatják (ha megmaradnak) a saját variánsukat. Valamely történelmi esemény értékelésében tehát minimum két, de általában sokkal több változat lehetséges. Trianont, hogy csak egy példát mondjak, a magyarral szöges ellentétben lévő álláspontról tárgyalja a román, cseh, szlovák, horvát stb. történetírás, de jórészt nyilván a francia, angol stb. is. Ifj. Tompó László, a Hunhir.info rovatvezető főmunkatársának Trianon tabuk nélkül c. előadása az egyik változatát mutatta be a történelmi Magyarország felszámolását szentesítő trianoni békeszerződésnek (diktátum, kényszerszeződés, békeparancs stb. néven is szerepel számos szerzőnél) és az ahhoz vezető okoknak. Az előadás címe („tabuk nélkül”) is sejteti, hogy itt nem a „hivatalos” történetírásról, hanem egy másfajta szemléletről esett szó. Emlékeztetőül, de nem egészen mellesleg: a legújabb korban a jelek szerint a nemzetállamok létrehozása került előtérbe. A kommunista rendszer 1989-es bukását követően széthullott a Szovjetunió, két államra szakadt Csehszlovákia, még többre Jugoszlávia. Menjünk nyugatabbra: komoly elszakadási törekvések mutatkoznak Spanyolországban (baszkok, de főleg katalánok), a tendencia tehát nem csupán kelet-európai jelenség. A nemzeti függetlenség kivívása mondhatni ősi törekvés, ami már az első világháború előtt (közben és után) is megnyilvánult. Vissza az előadásra. Tompó László elismerte ugyan, hogy Magyarország trianoni szétdarabolásában szerepet játszott az első világháborús két tábor (az Antant és a Központi Hatalmak, ezek közt Németország mellett a Magyarországot is magába foglaló Osztrák–Magyar Monarchia) ellentéte, de számos más ok is közrejátszott, hangsúlyozta. Másfélórás előadásában a legnagyobb terjedelemben ez utóbbiakat taglalta, a „hamis sztereotípiákat” cáfolandó. De lássuk az egyéb okokat. Első helyen szerepeltek a magyarellenes, szeparatista (pánszláv, román) törekvések, amelyek már az 1860-as években beindultak, és a kiegyezést (1867) követően felerősödtek. Hogy miért? Nem a magyar állam kedvezőtlen nemzetiségi politikája miatt (ez az előadó szerint példamutató volt a korabeli Európában), hanem mert a magyarok „mások” voltak. Egyéb ok a liberalizmus és a szabadkőművesség terjedése. Ez utóbbi („bár voltak köztük tisztességes magyar emberek is”) lényegében az állam szétzüllesztését irányozta elő (?). És a zsidóság (köztük ugyancsak kiváló emberekkel is), amelynek egy (kozmopolita?) rétege szintén gyengítette a Trianon előtti magyarságot. Végül Károlyi Mihály 1918-as októberi – a még harcra és ellenállásra képes hadsereg feloszlatását előirányzó – kormánya, majd 1919. márciusában a (három hónapos) Tanácsköztársaság, amely a tárgyaláson lényegesen gyengítette a békeszerződés aláírása előtt a magyar küldöttséget. (A delegáció érveit tulajdonképpen meg se hallgatták, a döntés az Osztrák–Magyar Monarchia, és benne Magyarország szétdarabolására már jóval előbb megszületett.) Hogy az első világháborút lezáró, a „győztes mindent visz” alapon megkötött békeszerződések milyen – például a második világháborúhoz vezető – következményekkel jártak, az más, jelenlegi témánkat meghaladó kérdés. Trianonban kétségtelenül születhetett volna jóval bölcsebb döntés is. Amiben az előadóval maradéktalanul egyetérthetünk: „Trianon nagyon összetett, komplex folyamat”. Megközelítésében, tisztázásában mindenféle véleménynek van létjogosultsága. Az egyik lehetséges megközelítést kedden Aradon hallhattuk. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
